Szemle

A Gulag története

A Gulag története című kétkötetes munka a KGB jelentéseit, a létszámadatokat, az élelmezési normákat, a halálozási adatokat, a párthatározatokat és titkos jelentéseket, valamint például a kitermelt nyersanyag mennyiségét is figyelembe veszi, amikor arra vállalkozik, hogy átfogó képet rajzoljon a sztálini lágerekről. Applebaum részletesen áttekinti a szovjet lágerek történetét a Fehér tenger-csatorna építésétől a kolimai bányákban végzett rabszolgamunkáig, a kietlen déli pusztaságokon felállított munkatáboroktól a sarkkörtől északra fekvő jégbörtönökig. Leírja kialakulásukat, táblázatokkal szemlélteti a fogolytömeg növekedését és csökkenését.

Bemutatja a Gulagot működtető állambiztonsági szervezet, a kezdetben OGPU-nak, végül

KGB-nak nevezett titkosszolgálat működését. Ír a „racionális”, de legalábbis termelésorientált

rabszolgamunka rendszeréről, az értelmetlen és indokolatlan letartóztatási hullámokról, valamint ugyanilyen váratlan és értelmetlen, időnkénti amnesztiákról is. Zűrzavaros, kaotikus világról, egy olyan, Szolzsenyicin szavaival: Gulag Archipelágóról kapunk képet, amelyet még az állambiztonsági szervezet sem volt képes pontosan áttekinteni.

Applebaum részletesen leír néhány lágerlázadást, ezek között olyan is akadt, amelynek során a rabok fegyvert szereztek, elfoglalták nemcsak a tábort, hanem a közeli várost is, és több mint egy héten át tartották magukat. Sztálin makacsul hitt abban, hogy a rabszolgamunka  ifizetődő. Applebaum számokkal bebizonyítja, hogyha figyelembe vesszük az őrzés költségeit, az elnyomó terrorapparátus működtetésének költségeit és az otthon kiesett munkaerő árát, akkor a szaldó  gyértelműen negatív.

Nemzetgazdasági szinten olcsóbb lett volna, ha a bányákban és a hatalmas építkezéseken szakképzett, jólfizetett munkásokat foglalkoztatnak. Az egész szörnyűség gazdaságilag értelmetlen és káros volt. A hatalmas, kétkötetes munka részletes bemutatása meghaladja egy hetilap kereteit. Ezúttal csak két problémakörről tennék említést, mert mind a kettő hangsúlyosan Applebaum fő mondanivalói közé tartozik. Az egyik a túlélési stratégiákra vonatkozik, a másik a holokauszttal való összevetésre.

Volt, aki tíz évet töltött ezekben a táborokban, volt, aki még többet. Hogy lehetett ezt túlélni? Tulajdonképpen három túlélési stratégia létezett. Az egyik az úgynevezett „tuhtázás” volt, tehát a munka színlelése. Nyilvánvaló, ha az alultáplált rabok teljes erővel dolgoztak, nagyon hamar kimerültek, megbetegedtek és meghaltak. Ezért létkérdés volt, hogyha az ember nem tud eleget enni, legalább amennyire csak lehet, ne pazarolja el energiáját a munka során.

Ezerféle trükk volt arra, hogy miként lehetett azt a látszatot kelteni, mintha az ember lázasan dolgozna. A másik fontos stratégia az összetartás volt. A baltiak – lettek, észtek, litvánok, finnek – keményen összetartottak, segítették egymást. Beteg társuknak a föld alól is gyógyszert szereztek, a teljesen lerongyolódottnak ruhát loptak, aki az éhhalál szélén állt, annak öszszeadták saját fejadagjukból a szükséges élelmiszertöbbletet.

A legeredményesebb túlélési stratégia azonban abban állt, hogy valamilyen módon, kerül, amibe kerül alapon, prostitúcióval, feljelentéssel, erőszakkal, csellel, de kivételezett  elyzetbe kellett kerülni. Mi volt ez? Például: ételosztó a konyhán. Például segédmunkás a cipőraktárban. Felcser a gyengélkedőn. Fürdős. Gépjavító. Normamegállapító. Vagy barakkparancsnok, azaz sztároszta. Itt a kivételezettekre a „princ” vagy „pridurki” kifejezést használták, mindkettő Applebaum szerint a láger tolvajnyelvén „herceget” jelent. Ők döntöttek arról, kit irányítanak könnyebb és nehezebb munkára. Hogy ki mekkora adag ételt kap.

Ezek a „hercegek” választották ki, hogy a letartóztatott nők közül kiket kell a lágerőrökhöz beküldeni. A princek jobban éltek, mint a zek-ek (zakljucsonnüje, tehát a foglyok), fűtött helyen aludtak, többet ettek, és tiszta ruhát hordhattak. Csempésztek, üzleteltek, vodkát, cigarettát, élelmet juttattak annak, akinek akartak. És akit akartak, kiküldtek mínusz negyven fokban fát vágni az erdőre. A szó szoros értelmében élet-halál urai voltak. Ezek közül a pridurkik közül sokan átalakultak fogolyból lágerőrré, némelyikük fantasztikus karriert csinált az Arhipelág bugyraiban. Applebaum azt állítja, hogy gyakorlatilag nincs olyan Gulag-túlélő, aki fogságának legalább egy részét ne kivételezett helyzetben töltötte volna. Valami olyasmit tettek, amit egész későbbi életükön át szégyelltek és titkoltak. Mégpedig a következő egyszerű oknál fogva: aki soha nem lopta el alvó szomszédja rejtegetett kenyéradagját, meleg cipőjét, soha nem jelentett szökési kísérletet, az meghalt.

„Sajnos, nem könnyű megmondani – írja Applebaum –, hogy a rendszer hány embert tett besúgóvá. Jóllehet az Orosz Állami Levéltár megnyitotta a Gulag-igazgatóság archívumának maradékát (azért a maradékát, mert amit lehetett, a KGB elégetett, Sz.Sz.), a ’Harmadik Részleg’ azaz a besúgókkal foglalkozó részleg dokumentumai nem váltak kutathatóvá.” Egy, a könyvben idézett orosz történész szerint legalább 25 százalék volt a besúgók aránya. Akik, gondolom, egyben provokátorok is voltak, hiszen nem volt annyi szökési kísérlet, mint ahányan jelenteni szerettek volna róla. Ítélkezzen, aki tud. Kommentár nélkül egy részlet a könyvből. „Szolzsenyicin (azt írja), kezdetben nem volt hajlandó a besúgásra. A tiszt ekkor taktikát váltott. A lágerben levő köztörvényesekről kezdett beszélni, s azt kérdezte tőle, milyen érzés lenne, ha a feleségét Moszkvában megtámadná valaki, akinek sikerült megszöknie. Végül Szolzsenyicin ráállt, hogy jelenti, ha a fülébe jutna,  hogy bárki szökést tervez. Aláírt egy kötelezvényt… Konspirációs fedőnevet választott, ami Vetrov lett. »Ez a hat betű mint megannyi szégyenletes repedés vésődik az emlékezetembe « – írta Szolzsenyicin.” A pokol bugyraiban járunk.

Újra meg újra összehasonlítgatják a kutatók is és az olvasók is a náci koncentrációs táborokat a szovjet gulagokkal, és igen gyakran arra az eredményre jutnak, hogy Sztálin táboraiban négyszer-ötször annyi ember vesztette életét, mint a német lágerekben. Innentől kezdve mindenki beállítottságának megfelelően vonja le a következtetéseket.

E tekintetben az egyébként enyhén republikánus Applebaum véleménye azért különösen fontos, mert ő nagyon élesen elítéli azokat, akik a náci rémtettektől jobban irtóznak, mint a sztálini rémtettektől. (Nem véletlen, hogy Applebaumot – a véleményem szerint nem igazi múzeumként, hanem sajátos propagandaintézményként működő – budapesti Terror Házában kitüntették. De lehet, hogy más az ok, mert ez akkor történt, amikor Orbán Viktor, egyébként kevés eredménnyel, egy különleges lengyel–magyar együttműködés megszervezésén fáradozott és Applebaum mégiscsak a lengyel külügyminiszter felesége.) Anne Applebaum leírja egyik élményét.

Prágában sétált, a gyönyörű Károly hídon, ahol turisztikai szuveníreket, csecsebecséket kínáló pavilonok sora áll, és ezekben – mint nálunk is például a városligeti Vajdahunyad várának udvarán –, a szovjet hadsereg otthagyott relikviáit lehetett kapni, katonasapkákat, tiszti zubbonyokat, váll-lapokat, kitüntetéseket. Az emberek vették ezeket a dolgokat, kacagva felpróbálták őket, fényképezkedtek bennük. „Vajon az SS egyenruháját is ugyanilyen kacagva

felpróbálgatnák?” – kérdi Applebaum, s ezután hosszan és felháborodottan értekezik a nyugat-európai értelmiség kettős mércéjéről, a számára elfogadhatatlan és érthetetlen egyoldalúságáról.

A Gulagról író történészt felháborítja, hogy míg a náciktól mindig irtózott ez az értelmiség, a Szovjetunióval szemben mindvégig pozitíven elfogult volt. (Tegyük hozzá az igazság kedvéért: nem mindvégig, csak 1956-ig, mert a magyar forradalom vérbefojtása miatt ez a szimpátia végleg elpárolgott.) Applebaum azonban lényeges különbséget is lát a két lágerrendszer között.

Arra a megállapításra jut, hogy a Gulag, ellentétben a náci Vernichtungslagerrel, nem megsemmisítő intézményként működött. Itt is meg lehetett halni az éhezéstől, a borzalmas higiéniai viszonyoktól, a hidegtől, a járványoktól, az őrök brutalitásától. A KGB-n nem kérték számon a halottak számát, de iparszerű gyilkolási célról nem volt szó. „Amennyire sikerült kiderítenem – írja Applebaum –, a gyilkolás e speciális formájának, amelyet a Holocaust tetőpontján gyakoroltak, a Szovjetunióban nem létezett megfelelője.” Tehát nem azért hozták létre ezeket a táborokat, hogy a származási alapon kiválasztott népcsoportokat eltöröljék a Föld színéről.

Akkor miért hozták létre őket? Applebaum szerint politikai okokból. Sztálin meg akarta törni a társadalom ellenállását, megfélemlíteni a parasztokat, az értelmiségieket, a másként gondolkozókat. Ez volt a fő cél. Mellékesen az embereket rabszolgaként dolgoztatták. Persze, voltak kivételek. Sztálin felkészült például a Szovjetunióban élő zsidók deportálására is a távoli Birobidzsánba, az ehhez szükséges hangulatkeltés, perek, gyilkosságok és kivégzések már megkezdődtek, amikor a Generalisszimusz váratlanul meghalt.

Ennek a tervezett akciónak nem az általánosságban vett megfélemlítés volt a célja és az oka, hanem a súlyos üldözési mániától gyötört Sztálin gyanakvása. Sztálin komolyan készült a harmadik világháborúra és azt feltételezte, hogy a szovjet zsidók szimpatizálnak a Nyugattal. Az általános megfélemlítési célt más esetben is felfüggesztették, például sokakat a háború kezdetekor szabadon bocsátottak. Ezek aztán hősiesen harcoltak a Vörös Hadseregben és sokan közülük vagy a leszármazottaik közül magas beosztásba emelkedtek.

Kevesen tudják, hogy a Berlint elfoglaló szovjet tábornok is Gulag-fogoly volt korábban. Sőt, Mihail Gorbacsov nagyapja is megjárta ezeket a lágereket.

Nem tartozik szorosan a recenzióhoz, közbevetett gondolat csupán a következő. A totális diktatúrákhoz nélkülözhetetlen gyűlölet ma is jelen van a társadalomban, ingerültek vagyunk és rosszkedvűek, de indulataink szórtak, nem mutat vektoruk egy irányba.

Egyenirányúsításuk, úgy tűnik, ma nem az osztálygyűlölet jegyében zajlik. Úgy tűnik, legalábbis egyelőre, hogy nem éled újjá az a fanatikus és pusztító téveszmerendszer, amely az első világháborúban kivérzett Oroszországot a sztálini diktatúra hatalmába lökte. A rasszizmus viszont elképesztően virulens. Talán nemcsak arról van tehát szó, hogy

kettős mércével mér a humanista értelmiség, hanem arról is, hogy a nacionalista, sovén, fajgyűlölő eszmékre támaszkodva ma is lehet támadást indítani a jogállam ellen, az osztálygyűlöletre hivatkozva viszont nem. Ezért vagyunk érzékenyebbek a fajgyűlö általálet támadására, mint az osztálygyűlöletére. Amikor a holokauszt relativizálása ellen tiltakozunk, nem a Gulag áldozatainak szenvedését próbáljuk kisebbíteni, hanem arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az emberi szenvedések nem játszhatók ki egymás ellen.

Ennek a könyvnek az üzenete nemcsak a totális diktatúrákra vonatkozik, hanem és elsősorban a demokrácia aggályosan és aprólékosan szükséges voltáról, az emberi jogok és az emberi méltóság feltétlen tiszteletéről szól. Ez a rendkívül alapos, nagyon sokoldalú és igen olvasmányosan megírt, tudományos szempontból is hiteles munka bemutatja a terror  mindennapjait, a letartóztatást, a deportálást, a nők és gyermekek sorsát a lágerekben, a lázadásokat, a szökéseket, megtorlásokat, az őrök és a rabok életét. Figyelemmel kíséri a büntetőtáborok sorsát egészen az 1980-as évekig. A lágerekről beszél, de tulajdonképpen végig arról szól, hogy mindezt csak megelőzni lehet. Ha már egyszer kialakult a terror  rendszere, belülről megdönthetetlen. Márpedig, ha tudomásul vesszük a demokrácia legkisebb sérelmét is, lejtőre kerülünk, és a sodródás végén a totális rendszer szakadéka vár bennünket. „Ez a könyv – írja az Epilógusban Anne Applebaum – nem azért született, hogy ’mindez soha többé ne történhessen meg, ahogy sztereotip módon mondani szokás. Ez a könyv azért született meg, mert szinte biztos, hogy ismét meg fog történni. A totalitárius filozófiák sok millió embert vonzottak, vonzanak és vonzani fognak a jövőben is.” Fontos könyv ez, őszintén ajánlom mindenkinek, aki nemcsak a múlt, hanem a jövő iránt is felelősséget érez.

(Anne Applebaum: A Gulag története. Európa Könyviadó.)

Szunyogh Szabolcs