„Tapsolják meg a tanárt is!” - A Budapesti Fesztiválzenekar és zeneiskolások közös gálakoncertje

A budapesti Corinthia Hotel csillogó dísztermében egy kisfiú áll a színpadon. Ezüsttrombitájából gyönyörű trillákat csal elő, amelyek vidáman járják körbe az aranyozott díszeket, a festményeken ábrázolt nagy magyar zeneszerzők pedig elismerően bólintanak bajuszuk mögül, ahogy az elegánsan fémes dallam ellibben előttük a levegőben. Bíztatóan biccent Fischer Iván a fiatal trombitás felé, amikor a kis muzsikus lelép a színpadról, és begyűjti a Budapesti Fesztiválzenekar tagjainak tapsát is. A helyére siet, ahol zenetanára és rokonai várják, sietve összecsomagolja a hangszerét, aztán kimennek az ajtón: még van ideje pihenni néhány órát estig, akkor azonban össze kell szednie minden bátorságát és tehetségét, ugyanis a színültig megtelt nézőtér előtt kell majd újra előadnia tudományát. A Budapesti Fesztiválzenekar és a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége által a zeneiskolákban tanuló gyerekek számára szervezett országos verseny gálakoncertje ugyanis ekkor kezdődik. Jelenleg a főpróba zajlik, nem meszsze tőlem egy másik kisdiák szorongatja a csellóját, míg Fischer Iván nem int neki, hogy jöhet a színpadra, mert most ő következik. A hangszere majdnem nagyobb, mint ő, de becsülettel felemeli, és hamarosan játszani kezd rajta. A jelenlévők ámulva figyelik, milyen ügyes, milyen érett a játéka, milyen gyorsan megérti a karmesterinstrukcióit, milyen jól együtt halad  zenekarral. Aztán átalakul a színpad, össze-vissza repkednek a hangok a levegőben (a zenekar újra hangol), középre húznak egy nagy zongorát, Fischer Iván a világosítókkal egyeztet, majd megint egy aprócska legény penderül a színpadra, egyenesen a fekete versenyzongora elé. Lélegzetelállítóan játszik, érthetetlen, hogy ilyen kis karok, kezek hogyan képesek

ennyire gyorsan végigpásztázni a klaviatúrát és kipörgetni a romantikus harmóniákat