Az alábbi történetet édesapám mesélte nekem. Az egyszerűség kedvéért írom egyes szám első személyben. Ön ugyebár debreceni? – kérdezte az előttem álló úr. Megismerem a kiejtését! Netalán ott is tanult? Ó, igen, a református gimnáziumban? Kollégiumban lakott? Netalán X is tanította? Milyen nagyszerű pedagógus volt… Itt szakadt meg a beszélgetés, melyet azért zártam le gyorsan, hogy ne keveredjék vita belőle. Elsős kisgimnazistaként kerültem a debreceni református gimnáziumba, 1943-ban. A diákotthonban négyünk mellé helyeztek egy ötödikest. (Mai átszámítással 10–11 éves, ill. 14–15 éves diákokról van szó). Az ötödikest úrnak kellett szólítanunk, magázni kellett, ő pedig testi fenyítést alkalmazhatott velünk szemben. El is küldött bennünket a Nagyerdőre, mindenki hozzon egy mogyorófavesszőt. Azzal fog bennünket verni. Aki a legvékonyabbat hozza, rögtön kikap. X tanár úr lett az osztályfőnököm.