Köznevelés online

Új nevet kapnak a budapesti rakpartok

Nagyon régi adósságát törleszti ezzel a Magyarország fővárosa. (Nem világos viszont, miért maradt ki ebből a sorból Giorgio Perlasca.) Néhány mentőre, így például Carl Lutz-ra és Raoul Wallenbenbergre, illetve a meggyilkoltakra emlékezik köztéri szobor Budapesten, de a többségre nem. Azok a magyarok, akik a vészkorszak idején életük kockáztatásával, vallásra, társadalmi státuszra tekintet nélkül megpróbálták és jónéhány esetben sikerrel mentették meg a nácik és a nyilasok által üldözöttek életét, becsületet adtak a magyar névnek, példát mutattak arra, hogy még a legrettenetesebb helyzetben is lehet humanista módon eljárni. Jellemző, hogy róluk csak éppenhogy tudomást vett eddig a közvélemény, holott nemzetünk legnagyobb hősei között a helyük, azokkal a külföldiekkel együtt, akik mint Wallenbeerg vagy Jane Haining életüket is adták a magyarországi üldözöttek megmentéséért.

Sajátságos, hogy az egyébként örvendetesen egyhangúan döntő Fővárosi Közgyűlés sokéves ciklusának a végéhez közeledve merte csak ezt a döntést meghozni. Az embernek az 1848-49-es szabadságharc zsidóemencipációs törvényét juttatja ez a helyzet az eszébe. Az akkori magyar Országgyűlés csak a legutolsó, szegedi ülésén vállalkozott arra, hogy a zsidók egyenjogúságát törvénybe iktassa – holott a zsidók nemcsak részt vettek a reformkori Magyarország felépítésében, hanem 48-49-ben a szabadságharc ügye mellett harcoltak, anyagilag és erkölcsileg, sőt emberélettel is támogatva a szabadság és a magyarság ügyét. A terembe már behallatszott Haynau ágyúinak dörgése, és a döntés megszavazása után futott mindenki, ki merre látott. Erre mondta Rotschild, hogy kedvesek ezek a magyarok, pont akkor kívánják a zsidókkal szemben fennálló adósságukat törleszteni, amikor éppen fizetésképtelenné válnak.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem volt egészen igaza Rotschildnak, mert az emancipáció ügye a magyar függetlenségi eszme, a magyar liberalizmus része lett, s amikor újra szabadon dönthetett a nemzet, az kiegyezés utáni első törvények között, 1868-ban megerősítette, megismételte emancipációs döntését.

Reméljük, hogy ez a mostani rakpart-elnevezési határozat is hasonló folyamat nyitánya lesz: megkezdődik végre az igazi és őszinte szembenézés múltunkkal, amelyet a különböző kultúrák békés együttélésének az igénye motivál és a nagyszerű elődeink iránti tisztelet.

 

Szunyogh Szabolcs

 

 

 

Gróf Esterházy János (1901-1957) Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa volt. Főnemesi családból származott. Az 1920-as évek közepén kezdte közéleti pályafutását, a magyarok visszaszorítását is magában foglaló "csehszlovakizmus" ellenzőjeként lépve fel. Esterházy a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője lett, ez az Egyesült Nemzetek keretében működött. 1932. december 11-én az Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke lett. Az 1935-ös választásokon Kassán bekerült a csehszlovák parlamentbe. Önrendelkezési jogot, nemzeti, vallási és kulturális téren a fejlődés biztosítását, Szlovákia és Kárpátalja számára autonómiát követelt. Az első parlamenti beszédében hangzott el ez a mondat: „Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat“. Edvard Benes miniszterséget ajánlott neki, de ő csak úgy vállalta volna el, ha orvosolják a magyarság sérelmeit. Esterházy politikai célja a trianoni békeszerződés revízíója volt, ugyanakkor azt nyilatkozta: „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.” A nemzetiszocializmus eszméit és politikáját elvetette. „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – mondta. Esterházy volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki 1942. május 15-én a 68/1942-es alkotmányi törvény ellen szavazott, ami a zsidóság kitelepítéséről szólt. A szlovák sajtó kereszttüzébe került. Így indokolta az álláspontját: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” Esterházy János 1944-ben zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segített a szökésben. Magyarország 1944. októberi német megszállása ellen memorandumban tiltakozott. A horogkeresztesek rövid időre internálták, a Gestapo körözte.

A szovjet hatósagok internálták, de 12 nap után szabadlábra helyezték. Utána a helyi ideiglenes szlovák kormány képviselőjével, Gustáv Husákkal tárgyalt, ahol szóvá tette a magyarok üldözését. Gustáv Husák utasítására letartóztatták és átadták a szovjet titkosszolgálatnak. Egy évig a moszkvai Ljubljankában tartották fogva. Koholt vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélték. A szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án halálra ítélte a fasizmussal való együttműködése miatt. A szovjet hatóságok 1949-ben kiadták a csehszlovák hatóságoknak. Elnöki kegyelemben részesült: életfogytiglant kapott. 1957. március 8-án a morvaországi Mírov börtönben meghalt.

Schlachta Margit (Kassa, 1884. szeptember 18. – Buffalo, USA, 1974. január 6.) szerzetes, feminista politikus, az első magyar női országgyűlési képviselő. Lengyel származású felvidéki nemesi családba született. Apja a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója volt, mikor az meggondolatlan üzletpolitikájának köszönhetően válságba került. Ekkor, 1908-ban apja több gyermekével együtt kivándorolt az Egyesült Államokba; Margit itthonmaradt. A felső leányiskolát szülővárosában, a tanítónőképzőt Kalocsán végezte. 1908-ban abbahagyta a tanítást, hogy a szociális munkának éljen. 1908 elején az Országos Katolikus Nővédő Egyesület Berlinbe küldte „munkásnőtitkári” tanfolyamra, ahonnan visszatérve már maga is egy nővédő szociális tanfolyam előadója lett. 1908. november 19.-én az elsők között lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba.1915-ben szociális iskolát nyitott, majd 1915. március 25.-től A Keresztény Nő című katolikus egyesületi lapot szerkesztette. 1918 márciusában a lap neve Magyar Nő-re változott, ami alcíme szerint A keresztény feminizmus lapja volt. Maga is cikkek sorozatát publikálta az újságban. A Keresztényszocialista Párt tagja volt, mikor az a Katolikus Néppárttal egyesülve 1918 februárjában létrehozta a Keresztényszociális Néppárttot; az új pártnak szintén tagja lett, de 1918. október 28.-tól már az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt.

1920. február 26.-án a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) vezetése a kiírt időközi választásra abszolút többséggel elfogadta a párt hivatalos jelöltjének, aminek tagja is lett. 1920. március 25.-én a főváros I. kerületében nemzetgyűlési képviselővé választották. Ő lett az első női képviselő Magyarország történetében. 1933-ban megalakította a Szentlélek Szövetséget, 1932-ben lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több írása is megjelent. 1937. november 3.-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális képző nevű szociális munkás-oktató intézetet. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.

1940. november 8.-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. 1941 telén tiltakozott a kőrösmezei deportálás ellen. Miután 1943. február 8.-án Szlovákia bejelentette a „teljes zsidótlanítást”, Rómába utazott, hogy személyesen sürgesse XII. Pius pápát a cselekvésre. A testvérek Thököly úti rendházába bújtatta az üldözötteket, köztük Heltai Jenőt, Radnóti Miklós feleségét valamint Rusznyák Istvánt is.

Mozgalmát, a Keresztény Női Tábort 1944 júliusában a Sztójay-kormány betiltotta, ami az év végétől a Demokrata Néppárton (DNP) belül működött azonos néven tovább. A második világháborút követően a DNP-vel és a Polgári Demokrata Párttal (PDP) kötött hármas választási szövetség révén pártonkívüli jelöltként Schlachta ismét nemzetgyűlési képviselő lett 1945-ben. Utolsó felszólalását 1948. június 16.-án tartotta az egyházi iskolák államosítása ellen. 1949. június 22-én éjjel húgával együtt Ausztriába szökött, majd 1949. szeptember 16-án az Egyesült Államokba távozott. Az emigrációban is megpróbált aktív maradni, próbált segíteni az 56-os menekülteknek is. A Szociális Testvérek Társaságának egyik rendházában hunyt el, Buffalóban.

Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael Állam a Világ Igaza kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15.-én ő és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól; május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelében részesült.

 

Angelo Rotta (1872 - 1965), apostoli nuncius volt Budapesten a második világháború alatt. Ezt megelőzően bulgáriai diplomáciai aktivitása alatt számos bolgár zsidót mentett meg keresztségi bizonyítványok kiállításával, ezzel téve biztonságossá útjukat Palesztínába. 1944 - 1945 -ben nagy mértékben hozzájárult a Semleges Erők (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc, Vatikán) és a Nemzetközi Vöröskereszt Budapesti (Carl Lutz által kezdeményezett, és többek között Giorgio Perlasca, Friedrich Born, Raoul Wallenberg, Angel Sanz Briz által vezetett) küldöttsége legalább 15.000 védő levelet bocsátott ki a magyar zsidók számára, és ellátta őket keresztségi igazolásokkal. A Vatikán diplomáciai testületének vezetőjeként többször is tiltakozott a magyar kormány zsidódeportálásai ellen. A diplomáciai feladatoktól 1957-ben vonult vissza, a Világ Igaza címet 1997-ben Yad Vashem adományozta számára.

Sztehlo Gábor (Budapest, 1909. szeptember 25. – Interlaken der Oberhasli, Svájc, 1974. május 28.) evangélikus lelkész. Kétezer ember megmentője, a Gaudiopolis - Örömváros megálmodója, létrehozója. Miután 1931-ben Sopronban elvégezte az evangélikus teológiát, Finnországban volt ösztöndíjas. 1932-ben szentelték lelkésszé, 1933-1935 között a új-hatvani gyülekezetben szolgált, egy év alatt templomot épített. 1935-1942 között Nagytarcsán volt lelkész. A finn minta alapján 1937-ben megkezdte a népfőiskola szervezését, amelyet aztán 1938-ban alapítottak meg.

1944 márciusától kezdve Raffay Sándor püspök megbízásából elkezdte a zsidó gyermekek szervezett mentését. 1944 karácsonyáig 32 otthonban szervezte meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt támogatásával. Ezért a tevékenységéért kapta meg 1972-ben a Világ Igaza címet. Az ezerhatszáz megmentett gyerek egyike Oláh György, későbbi Nobel-díjas tudós volt. A gyerekek mellett az otthonok 400 dolgozója is menedéket, oltalmat talált.

1945 tavaszán a Weiss Manfréd által felajánlott területen megszervezte a Pax gyermekotthont. A gyermekotthon 1950-es államosítása után segédlelkész volt a budavári, kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetben. 1956-ban családja Svájcba költözött, de ő nem ment velük, mert folytatni kívánta munkáját. Az evangélikus egyház keretén belül szeretetotthonokat szervezett.

1945 szeptemberében – öt hónappal a Magyar Köztársaság kikiáltása előtt – a közel nyolcszáz menekült gyermek megalapította a „Gyermekköztársaságot”. A gyerekek ünnepségeket szerveztek; könyvtárt, énekkart alapítottak. Az „örömpolgárok” szakmát tanulhattak, nem volt kötelező a munka, de szívesen dolgoztak a közösségért. A gyerekköztársaságnak alkotmánya volt, és önálló törvénykönyvet is alkottak. A fizetőeszköz a „Gapo dollár”, az állami vicclap neve a „Gapo-Matyi” volt. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak.

1961-ben svájci látogatása közben infarktust kapott, így orvosi javaslatra Svájcban maradt és ott folytatta tovább lelkészi tevékenységét. Útlevele lejárt, még látogatóként sem térhetett vissza Magyarországra. A szigorú korlátozást a svájci állampolgárság elnyerése oldhatta volna fel. Áhította a tíz éves várakozás leteltét, hogy hazatérhessen végre szeretett hazájába. Két hónap választotta el álma megvalósulásától.

 

Friedrich Born (1903 – 1963) a Vöröskereszt svájci képviselője volt Budapesten 1944 májusa 1945 januárja között. Eredetileg keresledelmi trisztviselőként került Budapestre, Carl Lutz (svájci konzulhelyettes),közel hártomezer zsidót foglalkoztatott, ezzel védelmet biztosítva számukra. Mintegy15,000 Schutzbriefe-t, védőlevelet állított ki. Halála utána 25 évvel a jeuzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé emelte.

 

Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata. A második világháború éviben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.

Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban.

Wallenberget svéd követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott. Támogatta a zsidómentő tevékenységet Budapesten. Ez a munka már folyt, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, úgy a svéd követségen, mind a nunciatúrán vagy a svájci követségen. A svéd követségen Wallenberg érkezése után kialakult kedvező körülmények között a kiadott védődokumentumok mennyisége megemelkedett, de Wallenberg vezető szerepe a védő- és az ideiglenes útlevelek kiadási feltételeinek a megszigorítását is magával hozta. A védőútlevelek számának megnövekedése nagy valószínűséggel a svájci gyakorlat példáját követte. Ennek nyomán Wallenberg is azt állította, hogy minden svéd beutazási vízum családi vízum és ezt a magyar hatóságok „elhitték” neki. 1944 augusztusában 4 500 védőútlevél kibocsátására adtak engedélyt.

A svéd követség helyzete december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. A követség helyzete különösen meggyengült, miután a nyilas kormány elhagyta Budapestet, és a svéd követségi személyzetet is megpróbálta magával vinni. Így lehetetlenné vált a svéd védőútlevelesek kivételezése, sőt megmentése a legdurvább nyilas garázdálkodásoktól. Wallenberg erre figyelmeztette is az Üllői utcán levő alkalmazottait.

Az 1944 karácsonya utáni időszakban Wallenberg már fenyegetve érezte magát és állandóan lakhelyet változtatott. Wallenberg Debrecenbe készült, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot, hogy minél hamarabb foglalja el a zsidó gettókat. Január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcát. A Nemzetközi Vöröskereszt irodáját egy orosz őrnagy által vezetett katonák foglalták el, akinek Wallenberg bemutatkozott, és az orosz őrnagy nagyon udvariasan magával vitte. A szemtanúk szerint Wallenberg saját akaratából követte. Másnap, egy bizonyos Kuprijanov által aláírt parancs szerint, Wallenberg minden kapcsolatát meg kellett szüntetni a külvilággal, és őt tovább kellett adni Afonyin tábornoknak. A parancsot tartalmazó táviraton kézzel írott széljegyzetként az áll, hogy Wallenberg saját állítása szerint azért nem hagyta el a frontot, mert a város keleti részében 7.000 svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva.Ettől kezdve Wallenberg a szovjet hadsereg foglya volt. Ezt Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17.-én Malinovszkijnak küldött táviratparancsa is megerősíti. Eszerint Wallenberget le kellett tartóztatni, és Moszkvába kellett küldeni. Az elhárítás erre megkapta a megfelelő utasításokat – áll a táviratban. A távirat egyik másolatát az orosz elhárítás, a SZMERS parancsnoka, Viktor Szemjonovics Abakumov tábornok is kézhez kapta. Ezzel Wallenberg sorsa megpecsételődött. Egyes szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd követségi munkatársával, Langfelderrel együtt a Lubjankába került. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. 1957-ben aztán azt állították, hogy 10 évvel korábban a Lubjanka börtönben halt meg.

Halálának pontos helye és ideje ismeretlen.

 

Valdemar Langlet 1(872–1960) svéd újságíró. Feleségével Nina Borovko-Langlet-vel Budapesten a holokauszt idején svéd menleveleket juttattak el magyar zsidóknak. Maga Raoul Wallenberg is Langlet példáját követve kezdte meg működését. 1965-ben feleségével együtt a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé emelte.

Carl Lutz 1895. március 30-án született Walzenhausenben. Miután elvégezte a kereskedelmi iskolát St. Margarethen-ben, több évet töltött Amerikában. Rövid berlini tevékenység után Lutz alkonzul 1942. január 2-án a budapesti svájci követség idegen érdekek képviseletét ellátó részlegének a vezetője lett. Együttműködést alakított ki Krausz Miklóssal, aki a palesztinai Zsidó Ügynökség (Jewish Agency) képviseletében a magyarországi Palesztina Hivatalt vezette. Együtt segítették a zsidók kivándorlását Palesztinába.
Carl Lutz tevékenységét a svájci előírások jelentősen korlátozták. Nem kapott például engedélyt arra, hogy az 1944 májusában folyó deportálások ellen fellépjen.
Miután Lutz megtudta, hogy a Palesztina Hivatal 7800 zsidó család számára bevándorlási engedélyt kapott Palesztinába, felvette a kapcsolatot a magyar külügyminisztériummal és Sztójay miniszterelnökkel. Ezt Lutz azért tehette meg, mert brit érdekeket képviselt, és a britek hatáskörébe tartozott a palesztinai bevándorlás is. Hosszas tárgyalások után Magyarország elfogadta, hogy a palesztinai bevándorlási igazolvány (certifikát) tulajdonosai Svájc védelme alatt állnak, és így mentesülnek a munkaszolgálat alól.
Lutz a kivándorlási akciót a budapesti Szabadság téren, az amerikai nagykövetség épületében nyitott irodáiban szervezte. Miután ezt az épületet elárasztották a kivándorolni szádékozó zsidók, Lutz egy újabb épületet nyitott meg a Vadász utcában.
Raoul Wallenberg Budapestre érkezése után julius közepén azonnal felvette a kapcsolatot Lutz-cal, és kérte Lutz-ot, hogy tájékoztassa tevékenységéről. Lutz nem kapott Bernből engedélyt egyéni útlevelek kiállítására. Carl Lutz: erről így ír:
"Mivel egyéni útleveleket nem adhattam ki, kormányom megkérdezése nélkül a svájci képviselet igazolását állítottam ki a certifikáttal (palesztinai beutazási engedéllyel) rendelkezőknek. Mivel ezek az emberek egy svájci kollektív útlevélre kerültek, azt lehetett feltételezni, hogy az ott szereplő személyek svájciak. […] Ezzel egy időben meg tudtam egyezni a magyar külügyminisztériummal abban, hogy a svájci követség idegen érdekeket képviselő osztályának a munkatársai mentesüljenek a zsidókra vonatkozó előírások alól […]. Kérésemre a magyar kormány 170 ilyen igazolványt állított ki." (Groszman, 54. o.)
Ötven zsidó önkéntes szerezte be szükséges személyi adatokat és fényképeket. Minden kollektív útlevélbe mintegy 1000 személy neve került be. Az első kollektív útlevelet 1944. július 29-én állították ki. A nyilas hatalomátvételt követően Lutz védleveleket is kiállított. Októberben svájci védett házakat is létrehoztak. A svájci képviselet épületeiben már korábban is mintegy 2000 zsidót helyeztek el.
Amikor Carl Lutz 1945 májusában Genfbe érkezett, tetteiért nem várta köszönet. Ehelyett szemére vetették, hogy túllépte a hatáskörét.
"...az említett igazolványokat svájci kollektív útlevélnek nevezni nem volt helyénvaló (...), mert az Idegen Érdekek [képviseletének] Osztálya arra fel volt hatalmazva, hogy az oltalma alatt álló külföldieknek igazolásokat adjon ki, ezeket azonban nem lett volna szabad svájci útlevélnek nevezni. A szövetségi rendőri és igazságügyi hatóság arról tájékoztatott minket, hogy Ön túllépte a hatáskörét. Mivel a kérdéses dokumentumok kiállításának időpontja óta már eltelt öt év, a hatósággal egyetértésben nem tulajdonítunk az ügynek nagy jelentőséget; de mégsem akartuk az ügynek ezt az oldalát szó nélkül hagyni." (A szövetségi politikai osztály levele, 1949. február 5. Lásd: Groszman, 194. o.)
 Csak 1958-ban került sor Lutz rehabilitálására. 1961-ben, röviddel nyugdíjazása előtt nevezték ki főkonzulnak. Azonban ezt is csak fél szívvel tették, így például a fizetését sem emeltek meg.Carl Lutz 1975. február 13-án hunyt el Bernben. Tizenhat évvel később Budapesten szobrot állítottak emlékének.

 

Id. Antall József (Oroszi, 1896. március 28. – Budapest, 1974. július 24.) jogász, hivatalnok, politikus (FKGP). 1945-53 között parlamenti képviselő, 1945-46-ban újjáépítési miniszter. Antall József miniszterelnök apja. Nevéhez fűződik az első magyar létminimum-számítás. Alapító tagja volt 1931-ben a Független Kisgazdapártnak. A II. világháború alatt menekültügyi kormánybiztos, a német megszállást követően lemondott, majd a Gestapo letartóztatta. A háború után kormánybiztos, majd a Tildy-kormányban és részben a Nagy Ferenc-kormányban újjáépítési miniszter 1945-46-ban, ezután 1948-ig az FKGP pártigazgatója volt. Később a Magyar Vöröskereszt kormánymegbízottja lett egy időre. 1949-ben, az első egypárti választáson a rendszerrel együttműködő kisgazda politikusok egyikeként ismét országgyűlési képviselővé választották, a ciklust kitöltve az is maradt 1953-ig. 1981-ben utcát neveztek el róla Varsóban, 1991-ben pedig posztumusz Jad Vasem kitüntetést kapott Raile Jakabbal egy időben.

Jane Haining (1897-1944)  skót misszionárius. Több helyen dolgozott, többek között Budapesten is, ahol 1944-ben letartóztatták a nácik. Az auschwitzi koncentrációs táborba hurcolták, ott halt meg.

Amikor a második világháború kitört, ő azonnal visszatért Budapestre, mert veszélyben érezte az általa vezetett leeánynevelő intézetben élő gyerekekeket, akiknek a többsége zsidó származású volt. Az 1944 március 19-én bekövetkezett német megszállás után hazahívták, felszólították, hogy térjen haza, de ő ismételten megtagadta, hogy távozzon. Áprilisban tartóztatták le, a Fő utcai börtönben megkínozták, 1944 májusában deportálták Auschwitzba. Július 17-én gázkamrában halt meg. Az utolsó pillanatig igyekezett vigyázni azokra a lányokra, akiknek nevelőintézeti nevelőjük volt.

 

Salkaházi Sára (eredeti nevén: Schalkház Sára) (Kassa, 1899. május 11. – Budapest, 1944. december 27.) a Szociális Testvérek Társasága nővére, közel száz magyarországi zsidó megmentője a nyilas uralom idején, vértanú. Boldoggá avatási eljárását a Szociális Testvérek Társasága 1996 végén kezdeményezte, amelynek lefolytatását a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte. Boldoggá avatási dekrétumát XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án írta alá, amelynek ünnepélyes kihirdetésére 2006. szeptember 17-én került sor a budapesti Szent István-bazilika előtti téren.

Kassán született, édesapja, Schalkház Lipót korán meghalt, édesanyja igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított kassai Schalkház Szállónál. A szálló a művészek kedvelt találkozóhelye volt és ebből a keresetéből nevelte három gyermekét.

Sára Kassán végezte iskoláit, tanítónői diplomát szerzett és egy évig dolgozott is tanítónőként. Mikor az első világháború után Kassa az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, és a csehszlovák kormány hűségesküt követelt a tanároktól, Sára ezt megtagadta és el kellett hagynia a pályát.

Határozott fellépésű fiatal lányként írják le, akinek ambíciója ekkor még az volt, hogy újságíró, író lesz. Mikor elvesztette állását, könyvkötészetet tanult, húga kalapüzletében is dolgozott, felvidéki magyar lapokba írt, novellákat, tárcákat, életképeket közölt. Első írása 1919. február 2-án jelent meg Syphax álnév alatt a kassai Esti Újságban. Többnyire a kisebbségbe került magyarokról, a szegény munkásokról és nyomorban élő munkanélküliekről írt, nagy átérzéssel.

1927-ben ismerkedett meg a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival és ez új irányt szabott az életének. Szocális tanfolyamokat végzett a rendnél, végül ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol stílusát túl modernnek találták, de nem voltak elutasítóak vele szemben.

1929-ben elfogadták jelentkezését a novíciának. A szegvári rendházhoz csatlakozhatott, de az 1930 pünkösdjén tett első fogadalmát megelőzően néhány hónapot még Kassán töltött, ahol a helyi karitászt szervezte. Két évvel később már Komáromban végzett hasonló munkát. Eközben meg kellett küzdenie korábbi élete árnyaival: "Keresztül kellett gázolnom önmagamon… hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre" – írta.

1937-ben jelentkezett missziós munkára a Brazíliában élő magyar bencések mellé és Slachta Margit el is engedte volna, de ehhez magyar állampolgárságot kellett kapnia. Ezért 1937-ben végleg Budapestre költözött. A missziós utat azonban a második világháború körüli politikai események meghiúsították. 1940 pünkösdjén letehette az örök fogadalmat, Alleluja! Ecce ego, mitte me! jelmondattal (Íme itt vagyok, küldj engem!)

A rend mindent megtett, hogy küzdjön a nemzetiszocializmus terjedésének embertelen következményei ellen és Sára is azért imádkozott, hogy ehhez a küzdelemhez legyen ereje.

1941 elejétől a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége országos vezetője lett. Szerkesztette a mozgalom lapját, gyűléseket, lelkinapokat tartott az országban, három év alatt öt új szegényotthont nyitott összesen háromszáz férőhellyel és elkezdte a Munkásnő Főiskola építését.

A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Valemennyi rendházuk telve volt velük, közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai munkásnőotthont, a Katolikus Nővédő Otthont vezette.

1944. december 27-én zsidók után kutató nyilasok körbevették az otthont, négy embert és Bernovits Vilma hitoktatót is őrizetbe vették. Sára nővér az akció végén érkezett, de nem menekült el. Őt is magukkal vitték.

Salkaházi Sára halálának körülményei sokáig nem voltak ismertek.

Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja mondta el a bíróságnak, mi történt.

A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett.

Salkaházi Sárát 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.

Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé.

(A rövid életrajzokat az Wikipédia alapján állítottuk össze.)