Köznevelés online

Régésztábor – állami gondozott gyerekekkel

Nincs minden gyerek olyan jó helyzetben, hogy a nyári szünidő egy részét rokonoknál, szüleivel üdülőben, országjárással, esetleg külföldön töltse. Még az iskola, a tanárok által szervezett táborok se nyílhatnak meg mindenki előtt. Vonatkozik ez a régészeti és néprajzi táborokra is, melyeket Árkus Péter budapesti régész, nevelőtanár immár harmincöt éve szervez. Vele beszélgetünk.

–Mi indította tábornyitásra?

–Több nevelőotthonban dolgozva rájöttem, hogy az állami gondoskodásban élő gyerekek részben a család utáni vágyakozás, részben pedig az unalom, a semmittevés miatt szipuznak, drogoznak, balhéznak. Ezek a jelenségek a nyári szünetben felerősödnek. Olyan alkotó, izgalmas munkát akartam kínálni nekik, ami nekik és a köznek egyaránt fontos értékes. És a régészeti feltárás, a néprajzi gyűjtés, leltározás ilyen munka.

– Nem kis feladat egy tábor megszervezése. Hogyan kezd hozzá?

–Először a hozzá való pénzt kell megszerezni. Eddig különböző, főként alapítványi pályázatok révén jutottam hozzá, ám az idén ez nagyon nehezen ment, mert sok alapítvány megszűnt, a megmaradóknak pedig alig van pénzük. Június elején úgy látom, az idén hét tábort tudok megszervezni a segítőimmel. Szerencsére vannak olyan települések, amelyeken már többször voltunk, segítettünk a tájházaknak, a helyei múzeumoknak. Ismeretes, hogy nincsenek jó anyagi helyzetben, gyakran egy, két kisegítő alkalmazására se futja. Jól jön nekik a diákmunka. Ha meg van a pénz, akkor következik a gyerekek mozgósítása. Elsősorban azoké, akik az előző nyáron már toboroztak velünk, tudják mire vállalkoznak, és akiket a pedagógusok javasolnak, elvégre ők ismerik legjobban a tanítványaikat. Ezt követően szemügyre kell venni a helyszínt, megnézni a szállást, megszervezni az étkezést, megbeszélni a munkakörülményeket. Vannak segítőink, Füzesgyarmaton például Bere Károly polgármester. Neki is köszönhetően ott a strandnál, faházakban lakunk, Tokajban, Tarnai Gábor jóvoltából kőházban, a várral szemben. A napi, főként szabadidős programok kialakításába bevonjuk a gyerekeket. Általában háromnaponta értékeljük mindenki munkáját.

– Az otthonok állami gondoskodásban levő tanulói képesek a nagy pontosságot, figyelmet igénylő feltáró munkára?

– Rendszerint régészhallgatókkal, a feltárások iránt élénken érdeklődő középiskolásokkal együtt dolgoznak a mieink, és nem másodrendű munkások. Számos elismerő levelet kaptunk már egyetemektől, polgármesteri hivataloktól, muzeológusoktól, tájházak vezetőitől. Volt táborunk Battonyán, Csárdaszálláson, Békésszentandráson, Füzesgyarmaton, Gyomaendrődön, Mezőberényben, Nagygécen, Paposon, Szabolcsban, Tokajban. Emlékezetes a nagygéci tábor, ahol a középkori templom és temető feltárásán dolgoztunk, sátrakban laktunk, volt nyomós kút, áram és vécé, az élelmet nekünk kellett előteremteni és megfőzni. Itt megtapasztalhatták az egymásra utaltság érzését, a közösségért munkálkodás ízét. Nem futamodott meg senki.

–Pedig a gyermekotthonokból gyakran megszöknek a gyerekek. A táborból nem?

–Táboros gyerek lépett le az otthonból, de megtudva, hol lesz a tábor, beállított. Mondhatnám a táborba szökött. Mielőtt megkérdezné, mondom, hogy a lopás sem jellemző a táborban, hiszen három évtized alatt mindössze kétszer fordult elő, és mindkét elcsent tárgy visszakerült a helyére.

–A feltárás nehéz fizikai munka, sokat kell ásni. Hogyan bírják a fiatalok?

–Fiatalabb és egészségesebb koromban magam is ástam velük napi hét, nyolc órát (ahogyan a többi pedagógus), az ásóforgatás technikáját pedig a kubikosoktól, a közmunkásoktól lestük el. Ne feledje nagy ösztönző erő, hogy az ember találhat valamit, ráakadhat színes cserépre, edénydarabra, szerszámra stb. A megtalálás élménye erős motiváció, megsokszorozza a fiatal kitartását, erejét. Annyi mégis marad mindegyiknek, hogy a szabad időben mozogjon. Egy alkalommal, Dévaványán a falu vállalkozó szellemű lakóival, a tábor vezetőivel együtt lefutottak tizenöt kilométert, de szívesen kirándulnak, sportolnak, fotóznak munka után, és a tábortűznél is szívesen elidőznek. Egyébként Dévaványa várossá avatásának évében, 2000-ben a gyerekekkel rendeztünk be egy kétszáz négyzetméteres kiállító helyiséget, ám előtte tízezer régészeti tárgyat kellett leltárba vennünk. Komoly munka volt, sok gyerek emlékszik rá. Egyikük valami miatt börtönbe került később, és levelet írt, hogy küldjek fényképet neki a leltározásról, a kiállító teremről, ahol az ő fényképe is látható. Szeretné megmutatni a kedvesének, hogy ő értéket is képes teremteni, meg tud változni. Elküldtem.

–A tokaji vár szigeten van. Hogyan boldogulnak a feltárásával?

–Nagyon nehezen. Tavaly, ha árnyékba húzódtunk, csíptek a szúnyogok, ha a napra, akkor megfőttünk. Ráadásul ott csákánnyal kell dolgozni, de vigyázva, mert három méter mélyen ott a talajvíz. Mégis, volt, aki délután visszament dolgozni, és többen kérték, hogy két hétig maradjunk. A nagyon nehéz munkából elég egy hét. Nem szólva arról, hogy a pénzen múlik, hány tábort tarthatunk, illetve a tanévkezdésen. A múlt évi, négy tokaji táborral csaknem kifutottunk a szünidőből.

–Milyen a táborosok fogadtatása?

–Jó, hiszen szinte mindenütt ismerősökhöz megyünk. Nagy szakmai és egyéb segítség számunkra Szeghalmon Nagy László a helyi múzeum igazgatója, és Tokajban  Makoldi Miklós régész, Gyomaendrődön Szonda István régész. Megemlíthetem Füzesgyarmatot is, ahol a kovácsmesternél négyszáz szerszámot találtunk, és mindet megtisztítottuk, leltárba vettük. Kiderült ezen a településen van a Dél-Alföld legnagyobb kovácsműhelye, és szekérmúzeuma. Javasoltuk, hogy a turistáknak kocsikázva mutassák meg a szépséges strandot, a tájházat és a kovácsműhelyt, így bevételre tehetnek szert, lesz miből karbantartani a tájházat, a kovácsműhelyt. A polgármester örült a szerszámok felfedezésének, az idegenforgalmi ötletnek.

–Igaz, hogy külföldiek érdeklődését is felkeltette a néprajzi, régészeti tábor?

–Volt, hogy dán fiatalokat láttunk vendégül a táborban. Ennek eredménye egy cserekapcsolat.

 NG