Köznevelés online

Neveléstudományi konferencia

A Magyar Tudományos Akadémia Neveléstudományi Bizottsága immár 11. alkalommal szervezte meg a magyar neveléstudomány országos találkozóját. A konferenciának, amelyen több mint 400 fő vett részt, az idén az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adott helyet, a rendezvényt a Pedagogikum Központ támogatta, és kiemelt szerepet vállalt benne a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, a Pedagógiai és Pszichológiai Kar, illetve a Tanárképzők Szövetsége.
A XI. Országos Neveléstudományi Konferencia a hazai neveléstudományi kutatások mellett a közoktatás és pedagógusképzés múltból származó legfontosabb értékeinek és jövőbeni feladatainak számbevételét is napirendre tűzte. A rendezvény nyitó előadását a pedagógiatörténet egyik nemzetközileg elismert kutatója, a leuveni Katholieke Universiteit professzora, Marc Depaepe tartotta. Előadásában bemutatta a tudományterület legfontosabb nemzetközi irányzatait, legújabb módszertani törekvéseit. A konferencia gerincét jelentették a különböző szimpóziumok, amelyek közül többre is ellátogattunk.A múlt értékei, a jövő kihívásai

Hol tart ma a neveléstudomány?

A tizenegyedik Országos Neveléstudományi Konferenciát november 3-7. között, Budapesten, a 376 éves Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán rendezték meg. Megnyitó beszédre dr. Hoffmann Rózsa közoktatási államtitkárt kérték fel a szervezők, ám ő, a később módosított kezdési időponthoz már nem tudta hozzáigazítani elfoglaltságát, ezért levélben köszöntötte a résztvevőket.

Az államtitkár három fontos dokumentumra, irányította a figyelmet, két törvényre (köznevelési, felsőoktatási), illetve a Nemzeti alaptantervre, melyek nyomán új lehetőségek nyílnak meg a köz- és felsőoktatás, a diákok és a tanárok előtt. A dokumentumokban foglaltak valóra váltása esetén nőnek majd a követelmények, emelkedik az oktatás színvonala, visszanyerheti régi presztízsét a nevelés és az oktatás, garantált lesz a minőség, és az életpályamodell bevezetésével javulhat a pedagógusok életkörülménye, közérzete.

Köszöntötte a konferencia mintegy négyszáz résztvevőjét dr. Németh András a programtanács elnöke, és dr. Kozma Tamás professzor, a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának elnöke is. Kozma Tamás azt mondta, hogy „aki át akarja élni a neveléstudománnyal foglalkozók közösségéhez tartozás élményét, aki tudni akarja hova tartozik, az eljött a konferenciára. Aki nem, az aligha érzi ebbe a közösségbe tartozónak magát.” Pedig minden civil szervezetnek szüksége van ehhez hasonló összejövetelre. Még akkor is, ha a közösségben vannak eltérő nézeteket vallók, másmás szemléletűek, karrierépítésből, meggyőződésből fakadó ellentétek, viták, hiszen minden, így a tudományos közösségnek is kell élmény és produktum. Az élményt az előadások, a találkozások, a viták adják, a produktumot a sok poszter jelenti, illetve később, a konferencián elhangzottakat összefoglaló kiadvány.

Zavarba ejtően gazdag kínálattal lepte meg a hallgatóságot a konferencia, melynek plenáris ülésén az első előadó, a leuveni Katolikus Egyetem Professzora Marc Depaepe volt. Ő a neveléstörtének korszakait vette számba, megjelölve a rájuk jellemző nevelési felfogást, felfogásokat, illetve azok társadalmi elfogadottságát vagy el nem fogadottságát. Kiemelte azokat az elődöket, akik kitörölhetetlenül beírták nevüket a neveléstudomány, a neveléstörténet nagy könyvébe, és akik iskolát teremtettek: Comenius, Rousseau Pestalozzi, Makarenko stb. Szólt az apartheid és a diktatórikus országoknak a neveléstudományt hátráltató, a neveléstörténetet meghamisítani akaró igyekezetéről, illetve a neveléstörténetnek a társadalmi, gazdasági fejlődést befolyásoló hatásáról. Ezt követően még számos előadás hangzott el a három nap alatt. Olyan témák voltak napirenden, mint a környezetpszichológia, a tudástranszfer, a tantestületi kommunikáció, a felnőttoktatás, a hálózati tanulás, a művészetpedagógia, a szegregáció, az olvasási stratégia, iskolán kívüli nevelés, a személyiség elméletek, a fenntartható tanulás modellje, az öregkor pedagógiája, a gyógypedagógia vagy a tanárok kulturális nézetei.

Noha nem volt kávészünet, folyamatosan zajlottak az előadások, viták, a szimpóziumok, s bármelyikbe, bármikor bekapcsolódhatott, aki akart, nem hiszem, hogy volt, aki mindenhova eljutott. Nekünk sem sikerült. Viszont azon a néhány helyen, ahol ott voltunk, nem ért csalódás bennünket. Például a budapesti Gazdasági Főiskola vizsgálata, amely a fővárosi iskola összevonások pedagógusokra gyakorolt hatásaira volt kíváncsi. Pontosabban a nevelők munkájára, jövőbeni terveire tett hatására. Nos a változás érzelmileg negatívan hatott a pedagógusokra, rontotta megelégedettségük mértékét. Vagy az ELTE Neveléstudományi Intézetének vizsgálata a bolognai folyamatnak a felsőoktatásra gyakorolt hatásáról, de megemlíthetjük azt a rég ismert tényt is, amit ezúttal az Apor Vilmos Katolikus Egyetem kutatója állapított meg: nem jó a gyerekeknek, hogy az alsó tagozatban szinte csak nők tanítják őket, tíz éves korukig csupán elvétve találkoznak férfi tanárral.

Miképpen a tavalyi, és az előttit, ezt a konferenciát is a témák színessége és a bőség zavara jellemezte. Tudom, hogy nagy lehetőség egy fiatal kutatónak, doktorjelöltnek megmutatnia magát, munkájának eredményét a szakma előtt, sőt azt is tudom, hogy egy ilyen rendezvény a barátságok kötésének, nézetek tisztázásnak, munkatársi együttműködések, kutatási módszerek cseréjének is a színtere. Azonban a kevesebb talán több lenne. Biztos, hogy a jó szándék vezeti a „zsűrit” amikor elfogadja az előadásokat, de talán lehetne kicsit keményebb. Magasabbra is tehetné a mércét, hogy csak olyan érdekes, újdonságot is felmutató témák kerüljenek a programba, amelyek sokak érdeklődését felkelthetik. Azok a kutatások, amelyek csupán megerősítik a korábban elvégzettek eredményeit, új szemponttal nem gazdagítják, inkább a szakmai folyóiratok hasábjaira valók. Amíg azonban itt is szerephez jutnak, addig bizony előfordul, hogy pontban a saját előadásának idejére érkező előadó, mondandójával végezve már távozik is. Nem mondom, hogy feltűnő volt a megszólalására jött, és beszéde után távozó előadó. Sőt, a hallgatóság is kitartott, hiszen még a harmadik, szombatra eső napon is kicsinek bizonyult néhány terem. Ettől függetlenül, lehetne szigorúbb az előadások programba állításáról döntő csapat. Még akkor, is, ha a konferencia gazdasági szempontját figyelembe véve kifejezetten kívánatos, hogy sokan tartsanak előadást, fizessék be a részvételi díjat.

Ezen a konferencián is sok szó esett a szociális kompetenciáról, az együtt vagy csoportban tanulásról. Pressing Zsuzsanna a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének munkatársát is erről a témáról kérdeztük.

–A testnevelés tudomány szerint életkorhoz kötött egy-egy sportág tanításának kezdete. Vannak ilyen szakaszai a szociális viselkedés tanulásának is?

–Minél korábban kell kezdeni. Az óvodában mindenképpen. Ebben az életkorban a gyerekek imádnak versengeni, és a versengés kiválóan segíti a szociális viselkedés fejlesztését. Csak arra kell vigyázni, hogy az életkornak megfelelőek legyenek a feladatok, gyakorlatok, és a követelmények.

–Az együtttanulásnál nagy gond, hogy kik alkossák a csoportot, mert mást akarnak a gyerek, és megint más a tanár. Ez utóbbi vegyes csoport összeállítására törekszik, a gyerekek pedig azzal dolgoznának együtt, akit kedvelnek, akit szeretnek. Mi a megoldás?

–Gyakran bizony határozottan kell fellépnie a tanárnak, de úgy, hogy a gyerekek egy pillanatig se érezzék erőszaknak a tanár csoportbeosztási utasításait. Ennek megoldásához meg vannak a pedagógus kompetenciái, tapasztalatai. Lényeg, hogy a gyerek a csoportmunka célját lássa, tanulja meg, hogy közösen jobb lesz a teljesítményük, többre jutnak. Ne feledje, a munkahelyen se lehet majd megválogatni a munkatársakat. Azzal, azokkal kell majd együtt dolgozni, akit, akiket a főnök mellénk tesz.

–Sok múlhat azon, hogy, milyen viselkedési, szocializációs mintát hoz otthonról a gyerek, illetve a tantestületben, a tanárok között működik-e a csoportmunka?

–Valóban sok. Kutatásaink során sokszor megtapasztaltuk mennyire nem jellemző a tantestületekre a csoportmunka. Sőt az is a főként ötven év felettieknél, hogy zavarja, frusztrálja őket, hogy annak idején nem tanították nekik meg nekik a csoportmunka szervezést, irányítását. Érik a hiányát, és szívesen vennének részt ismeretpótló továbbképzésen. Persze a versengésről is érdemes lenne továbbképzést indítani, mert erről is kevese tanultak (ha tanultak egyáltalán) a tanárok a főiskolán, az egyetemen.

 

Novák Gábor

 

 

 

Előadások a tanári minőségről

 

Öt, a felsőfokú képzésben dolgozó szakember arról tartott előadást, miben lehet mérni a tanári minőséget. Azt mindannyian megállapították, hogy a tanári fejlődési folyamat nem zárul le a diploma megszerzésével, sőt.

Kocsáné Szabó Ildikó (Nyugat-Magyarországi Egyetem) tíz éve kutat e tárgyban. A kezdetekkor több tanárjelölt hallgatót vizsgált többféle módon, majd háromévente megismételte a felmérést, de arra csak egyikőjük vállalkozott, hogy óráját felvegye. Az ő pályáját immár nyolc éve követi nyomon az előadó, aki pozitív hangsúllyal jelezte, hogy a vizsgált személy még mindig tanít. Az illető pedagóguscsaládból származik, de hozzátartozói el akarták tanácsolni a pályáról. Véglegesen csak 21-22 évesen határozott, mert akkor érett meg a személyisége ilyen súlyú döntéshozatalra. Az iskolában helyettesítőként kezdett, de mellette szerves részévé vált az iskolai életnek, ugyanakkor továbbtanult. A második munkaévben már teljes óraszámban dolgozott, de csak a harmadik év az, amelyben a hatások, a tapasztalat, az önértékelése összeért benne. A kutató azt állapította meg, hogy tanításában az idő egyre kevésbé befolyásolta a tanárt és a tanuló személye egyre nagyobb szerepet kapott a tanítás során. Bár a tananyag mindvégig meghatározó maradt, az évek előrehaladtával egyre lazább lett a tananyag követése.

2011 tavaszán a Debreceni Egyetemen online kérdőíves felmérést folytattak a master képzésben résztvevők között a felvételi eljárásról. Hatvannyolc nappalis és ugyanannyi levelezős hallgató válaszolt kérdésekre. Buda András (Debreceni Egyetem) elmondta, hogy a nappalis válaszolók között arányosan voltak jelen azok akik a felvételi eljárásban egy rátermettséget mérő elbeszélgetést javasoltak, akik alkalmassági vizsgát és akik komplex eljárást. A levelezősök nagy része a komplex eljárás mellett voksolt. A legtöbben a 4-5 éves, és a nappali képzést tartották hatékonynak, és szorgalmazták, hogy több legyen a gyakorlat, és ne csak tanítás, hanem például iskolai ünnepségek, osztálykirándulások szervezése is legyen a gyakorlat része.

A Kodolányi János Főiskolán azt mérik háromévenként, hogy a pedagógiai tudás differenciálódik-e. Sántha Kálmán elmondta, hogy méréseik tulajdonképpen ugyanazt mutatják, mint Kocsáné SzabóIldikóé. Először a pedagógusok többsége ugyanazt tanítja a párhuzamos osztályokban, meglévő modellek alapján állítják össze az óravázlatot, és bizonytalanok abban, hogyan valósítják meg a gyakorlatban. Az idő elteltével egyre inkább a gyerekek kerülnek előtérbe, a módszerek egyre differenciálódnak. Sántha Kálmán hangsúlyozta: fontos szerepe lenne a kezdő pedagógusokat segítő mentoroknak.

Rostás Rita (Apor Vilmos Óvó és Tanítóképző Főiskola) a nemek arányát vizsgálta a képzésben. A helyzetet a laikus is tudja, mind az óvodákban, mind az általános iskolákban nincs vagy nagyon kevés a férfi pedagógus, viszont a felsőoktatásban az oktatóknak több mint a fele férfi. A szakemberek azt vizsgálták a nemi sztereotípiák mennyire jelennek meg a mindennapokban, és a gyerekek hogyan látják magukat. Ez utóbbiról alsós diákokat kérdeztek. Másodikban a fiúk szívesebben járnak iskolába, jobb tanulók, elégedettebbek, negyedikre ez megváltozik és a lányok lesznek elégedettek.

Békési Kálmán oktatáskutató a Szegedi Egyetemen végzett kutatásról beszélt. Azt vizsgálták mennyire alkalmas egy iskola a változásra, az innovációra, illetve a pedagógus mennyire hisz saját hatékonyságában. Vizsgálatuk célja egy mérőeszköz kifejlesztése volt, amellyel a fenti kérdésekre lehet választ kapni.

Az előadások után a jelenlévőkben felmerült az a kérdés, vajon ha a tanárjelölteket felkészítenék kellően a képzésben, akkor másként indulna-e a pályájuk.

 

Szimpózium az új vallásos mozgalmakról

A konferencia színességét mutatja, hogy egy szimpóziumot szenteltek annak, miként jelenik meg a kulturális sokszínűség, ezen belül a különböző kis vallás képviselete az iskolában, és azt hogyan „tudja” kezelni a pedagógus.

Az ELTE Tanító és Óvóképző Karán egy kutatócsoport foglalkozik ezzel a kérdéssel Mikonya György dékán vezetésével. A professzor előadása elején arról beszélt a jelen mely kihívásai azok, amelyekre nem tudjuk a választ: a Föld túlnépesedése, a természetes élettér átalakulása, fegyverkezés, mértéktelen fogyasztás stb. A társadalom vagy homokba dugja a fejét vagy késlekedik, bizonytalan és érdekvezérelt. A tárgyalt mozgalmak kínálnak életvezetési modelleket, amelyek kipróbáltak, hatékonyak, legalábbis egy ideig, a döntést leveszik a vállunkról. A mozgalmak közül sok iskolán kívüli neveléssel is foglalkozik. Kutatásaik azt vizsgálják ki miért választja és mely mozgalmat, illetve feltérképezik e mozgalmak mit ajánlanak, mit képviselnek, mi róluk a társadalom véleménye.

Szarka Emese kutatásának tárgya az agykontroll, amely ma már akkreditált pedagógusképzés is. A mérést 127 főn végezték (agykontrollos diákokkal, egykontrollos pedagógusokkal és szülőkkel). Közülük 46 százalék magabiztosabb, 38 százalékuk koncentráltabb, 40 százalékuk motiváltabb lett és 38 százalékuknak fejlődött a memóriája. Általában nyitottabbakká, empatikusabbakká, szorgalmasabbakká váltak és kevesebb egészségügyi gondjuk lett.

Mesterházy Ágnes a jehova tanúi mozgalmat vizsgálta, és megállapította, hogy a társadalom előítélettel fordul feléjük, és a gyerekek kirekesztődnek az iskolai közösségekből. A térítő vallás hívei nem tartják a keresztény és a nemzeti ünnepeket, a születés- és névnapot. Emiatt a pedagógusoknak is gondot okoz beilleszkedésük segítése. Az előadó azt hangsúlyozta: maga az egyház is segítséget kér abban, hogy a gyerekeket jobban elfogadják társaik az iskolában.

A boszorkányságról és a wicca mozgalomról Belényesi Emese beszélt. A Budapesti Corvinus Egyetem oktatója e mozgalmak mai létéről szólt, arról milyen igényeket elégítenek ki, milyen tanok határozzák meg létüket, miként tanítanak, és mennyi a követőjük.

 

st

 

 

„A magyar oktatás legnagyobb terhe az esélyegyenlőségi problémarendszer”

Neveléstudományi konferencia Budapesten

 

A Magyar Tudományos Akadémia Neveléstudományi Bizottsága ebben az évben immár 11. alkalommal szervezte meg a magyar neveléstudomány országos találkozóját. A konferenciának, amelyen több mint 400 fő vett részt, az idén az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adott helyet, a rendezvényt a Pedagogikum Központ támogatta, és kiemelt szerepet vállalt benne a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, a Pedagógiai és Pszichológiai Kar, illetve a Tanárképzők Szövetsége.

A XI. Országos Neveléstudományi Konferencia a hazai neveléstudományi kutatások mellett a közoktatás és pedagógusképzés múltból származó legfontosabb értékeinek és jövőbeni feladatainak számbevételét is napirendre tűzte. A rendezvény nyitó előadását a pedagógiatörténet egyik nemzetközileg elismert kutatója, a leuveni Katholieke Universiteit professzora, Marc Depaepe tartotta. Előadásában bemutatta a tudományterület legfontosabb nemzetközi irányzatait, legújabb módszertani törekvéseit. A konferencia gerincét jelentették a különböző szimpóziumok, amelyek közül többre is ellátogattunk.

 

A Képességfejlesztő programok eredményessége elnevezésű tanácskozás keretében olyan kutatások, kísérletek eredményeit mutatták be, mint például az összefüggés-kezelés képességének javítása mesék felhasználásával a nagycsoportban és az első osztályban. Ezen a szimpóziumon Janurik Márta és Józsa Krisztián kísérletéből megtudhattuk, milyen hatást gyakorol a zenei képességek fejlődése az alapkészségekre. A három hónapos időtartamú, nagycsoportos gyermekek részvételével történő zenei fejlesztés alapját a napi több alkalommal történő éneklés, a dalosjátékok eljátszása jelentette. Mindez nem igényelte zenei végzettségű oktatók jelenlétét, hiszen a kutatók arra törekedtek, hogy a képességek fejlődését bárhol, bárki által megvalósítható, egyszerű körülmények között segítsék elő. A vizsgálatban 112 nagycsoportos óvodás gyermek vett részt. A zenei fejlesztés eredményeként a kísérleti csoportban a kontrollcsoporthoz képest szignifikáns fejlődést mutattak mind az éneklés és ritmustapsolás készségei, mind pedig a zenei hallási képességek átlageredményei.

 

A Minőségi kritériumok az eredményes tanulási környezet kialakításában című szimpóziumon

Lippai Edit, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatárs elmondta: az Európai Unió támogatásával évek óta jelentős összegek fordíthatók a magyarországi közoktatási intézmények épületállományának megújítására. A tanulás terének vizsgálata rendkívül összetett, több tudomány együtt gondolkodását igényli. Magyarországon először nemrég párbeszéd indult meg az építészek, pedagógusok, pszichológusok, oktatáspolitikusok, és egyéb környezettudományokkal foglalkozó szakemberek között az iskolai infrastruktúráról és annak fejlesztéséről.

 

Az egyik legizgalmasabb szimpóziumon a pedagógiai kultúraváltás témakörét járták körbe neves szakértők. „A hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók tömegeivel foglalkozó iskolák sikerességét messzemenőkig meghatározza a pedagógusok és általában a tantestület intellektuális és mentális állapota. Ha egy iskola a napi nehézségeken túl csak szenvedő, a változástól félő, a módszertani megújulástól elzárkózó, egymással nem kommunikáló tanárokból áll, akkor az az iskola újratermeli a problémákat. Az innovációra nyitott, alkotó közösségek azonban képesek egy-egy településen olyan lokális szellemi centrumot teremteni, amely kiutat mutat és létező alternatívát kínál a nehéz helyzetbe került lakosság számára. Robbanásig feszült társadalmunkban – különösen az észak- és kelet-magyarországi térségekben – kulcsfontosságú kérdés, hogy a tantestületek megmenthetők-e a teljes lesüllyedéstől” – olvashattuk a szimpóziumról készült rövid leírásban. A szimpózium azt kutatta, milyen feltételei vannak egy tanári gárda kultúraváltásának, hol és milyen mozgástere van ebben a pedagógiai kutató-fejlesztő szakembereknek.

 

Ádám Anetta előadásában egy több hónapon át tartó műhelymunka tapasztalatait elemezte, amelynek során egy miskolci, tudatosan és kifejezetten hátrányos helyzetű tanulókat foglalkoztató egyházi iskola tanárai vállalták, hogy egy sikeresen dolgozó általános iskola pedagógusainak segítségével keresnek válaszokat a kérdéseikre, problémáikra. A korábban szakmai kérdésekről egymással alig beszélgető pedagógusok megnyíltak, és egymást támogató, ösztönző kollégákká váltak. A közös munka gátakat, görcsöket oldott fel, megjelent az önreflexió, az elemzés, leállt a napi rutin, a kollégák elkezdték szétszedni a „mókuskerék” elemeit. Az első óravázlatok ugyan még nem sikerültek jól, de idővel elfogadták a másik szempontrendszerét. A műhelymunka hatása nem csak a konkrét feladatokra terjedt ki, hanem az iskola szervezeti szintjén is elindultak változások, a szakmai együttműködés új formái alakultak ki.

 

A mesteriskola, vagyis az új módszert, pedagógiai kultúrát a miskolci Bencés Gimnáziumban meghonosítani kívánó hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója, K. Nagy Emese „Egy komplex módszertani program adoptációs lehetőségei” című előadásában szintén a módszer átadásáról, átvételéről beszélt. Az alapvetően kooperatív tanulási formára, sok kommunikációra, vitatkozásra épülő módszer neve Komplex Instrukciós Program, amelyet a tanítási órák 20 százalékában érdemes bevezetni. Célja, hogy a pedagógus közösség új módszerekkel dolgozzon a frontális oktatás helyett.

 

A közös munka kezdetén úgynevezett óraszimulációs gyakorlatokat tartottak a gimnáziumi tanároknak, amelyek során azt mutatták meg, hogyan építsék fel úgy az óráikat, hogy a gyerekek valóban használható tudást szerezzenek. A legfőbb cél ugyanis éppen az, hogy a tanuláshoz való hozzáállás pozitív irányba változzon, hogy a gyerek valóban elsajátítsa az ismereteket.

 

„Hejőkeresztúron a gyerekek 70 százaléka halmozottan hátrányos helyzetű. A miskolci gimnáziumban ugyan ez az arány csak negyven százalékos, de az új évfolyamban már 90 százalék! Itt kell megfogni a gyerekeket, itt kell megnyerni a csatát!” – mondta előadásában K. Nagy Emese.

 

Beszélt arról is, hogy míg az általános iskolában a frontális osztálymunka alatt még jobban együttműködnek a gyenge teljesítményt felmutató gyerekek, addig mindez a középiskolában már nem így van. Éppen ezért ott sokkal fontosabb a frontális rendszer megváltoztatása. Gyakran előfordul ugyanis, hogy az alulteljesítő diák órákat, napokat ül úgy végig, hogy egyáltalán nem figyel.

 

Kiemelte, nagyon fontos az óravázlat, és az, hogy már itt jelenjen meg az új szemlélet. Meg kell változnia a „tájékoztat, utasít, meghatároz” frontális oktatáshoz kapcsolódó hozzáállásának. A tanároknak éppen ez a legnehezebb: azt megtanulni, hogy ne akarjanak állandóan előadni, hanem maradjanak a háttérben, és a feladatokon keresztül üzenjenek. A program elején ez nagyon nehezen ment, de végül sikerült, és meg is lett a hatása: minél inkább háttérbe szorult a pedagógus, annál inkább együttműködött a gyerek.

 

Ami a módszer elfogadását illeti, a pedagógusok válaszaiból kiderült, hogy ők értik, látják a pozitív hatást, de sokszor továbbra sem akarják bevezetni az új módszert. Hogy ennek mi az oka? Egy ilyen órára jóval többet kell készülni, a tanítás mély szakmai ismereteket, nagy odafigyelést igényel. Éppen ezért fontos, hogy a pedagógusok rutint szerezzenek ebben a módszerben, a csoportmunkát havonta nem csak egyszer, hanem rendszeresen alkalmazzák, így pedagógus és gyerek egyaránt hozzászokik ahhoz. A pedagógusnak meg kell értenie, hogy mit miért csinál, nem szemezgetnie kell a programból, hanem az elejétől a végéig végig kell vinnie azt,

 

K. Nagy Emese elmondta, általános iskolai tanárként nem volt könnyű meggyőzni a középiskolai tanárokat, ám az mindig segített, hogy elmondták, nem tartalmilag, hanem módszertani szempontból szeretnének tanácsokat adni.

 

„Iskolafejlesztési dilemmák a halmozottan hátrányos helyzet kontextusában” című előadásában Knausz Imre, a Miskolci Egyetem Bölcsésztudományi Kara Tanárképző Intézetének munkatársa négy borsodi iskola pedagógiai kultúráját mutatta be.

 

A már említett hejőkeresztúri IV. Béla Iskola esetében a már említett KIP révén a képességfejlesztést helyezték a központba, a tananyagot inkább a felemelkedés, a továbblépés eszközének tekintik. A miskolci Fazola Henrik Általános Iskolában a Lépésről lépésre program valósult meg, amelyet az országban az elsők között vezettek be. Itt elsősorban a projektpedagógia jelenik meg, amely a tanári, tanulói szabadságra épül. Mindkét iskolában azt keresik, arra törekednek, hogyan lehet a gyerekeket minél jobban a tanulásra motiválni. Sikerélményt adnak nekik, és nagy hangsúlyt fektetnek a szabad kezdeményezésre.

 

Az abaújkéri Wesley János Általános Iskolában uralkodó szellemiség alapja, hogy a tanárokra elsősorban nem szaktanárként, hanem pedagógusként számítanak. Az iskola „második családot” jelent a gyerekeknek, kiemelt szerepet kap a családlátogatás, az igazgató személyesen ismer mindenkit, erős az érzelmi elkötelezettség.

 

A sajókazai Ámbédkár Iskolában a továbbtanulást, a kitörés lehetőségét, a perspektívák felmutatását állították a középpontba, hogy a gyerek lássa, milyen lehetőségeket jelent neki, ha érettségit adó iskolába megy tovább.

 

Mindkét iskolában azt igyekeznek elérni (többek között az empátiával, a megértő viszonnyal, a perspektívák s az öntudat formálásával), hogy az iskolához, a tanuláshoz, a jövőhöz pozitívan viszonyuljanak a diákok.

 

Nahalka István, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karáról opponensként vett részt a szimpóziumon. Kifejtette, hogy a magyar oktatás legnagyobb terhe az esélyegyenlőségi problémarendszer, amelyet jelenleg két módon próbálnak megoldani: a szegregáció csökkentésével, megszüntetésével, vagy pedig a pedagógiai kultúra megújításával.

 

Az esélyegyenlőtlenség igazi oka azonban véleménye szerint nem a szegregáció, hanem a tanteremben megvalósuló diszkriminatív hozzáállás. A problémák tehát akkor is megmaradnának, hogyha kizárólag integráló iskolák működnének Magyarországon.

A megoldás az osztályon belül történik, ezen a szimpóziumon pedig éppen erről volt szó!

 

Az iskolának igazi tanulószervezetté kell válnia, ez sokszor gyötrelmes átalakulási folyamat, amely nem pusztán az új módszerek megtanulását jelenti. Nagyon fontos az önreflexió, hogy a tanárok igenis legyenek tisztában azzal, éppen mit csinálnak – összegezte véleményét Nahalka István.

 

Bezdom