Köznevelés online

Műveltség és motiváció a közoktatásban

Hosszan ír a nemzeti műveltség fogalmának kialakulásáról. Az európai nemzetek a közös anyanyelvben, a szokásokban, a történelmi hagyományokban találták meg azt, amire épülhetett a nemzettudat, szorosan összefonódva az etnikummal. Felhívja a figyelmet arra, hogy az Európán kívüli térségekben a nemzet és etnikum lazábban kapcsolódik össze. Kifejti, hogy a nemzeti identitás politikai struktúrához kapcsolódó kulturális identitást jelent. Az iskola egyik alapvető funkciója pedig ennek a nemzeti műveltségnek a közvetítése. Felteszi ugyanakkor a kérdést, hogy lehetséges-e nemzetet építeni egy ilyen heterogén világban. Szerinte a nemzeti műveltség a különbözők közötti párbeszédet is jelenti, lényege, hogy a demokratikus diskurzus során megértsék egymást a résztvevők. A műveltség tehát feltétele minden demokratikus diskurzusnak, és azért is fontos, mert a hagyománynak felforgató ereje van, arra emlékeztet, hogy másképp is lehet, hogy vannak alternatívák. Mint írja: a műveltség gondolkodási sémák rendszere, amely segítségével érteni tudjuk a megszerzett információt, az iskola pedig arra rendezkedett be, hogy ezt közvetítse. A probléma ma ott van, hogy ez a közvetítés nem hatékony, aminek nem az elmúlt húsz év csupán az oka, és ez a jelenség nem csak Magyarországot jellemzi. A műveltség ma használatos fogalma a kora újkorban alakult ki, a XX. század közepére azonban dominánssá vált a kívülről irányított ember. Ma a siker biztosítéka az, ha valaki kellő érzékenységgel érzékeli a külső elvárásokat, és azokhoz alkalmazkodik. E helyzet által viszont legitimációs vákuumba került az iskola. Az iskola alkalmatlan a mindennapi problémák értelmezésére, a tudás tekintélyét vesztette. Aki ma mégis tanul, a továbbjutás miatt teszi, nem azért, mert művelt szeretne lenni. A pedagógus minden nap azzal találja magát szemben, hogy a diákok nem értik hogy mit és miért kell tanulniuk, vagyis hiányzik a motiváció. Knausz Imre szerint a motiváció központú oktatáspolitika öt alapelve (amelyeket részletesen kifejt írásában): az iskola tekintélyének megszilárdítása, a komprehenzívebb iskolarendszer, a tantervi szabadság, a pedagógiai szabadság és a közösségi szolgálat. Szerinte ez utóbbi, a társadalmi gyakorlat, megszervezése része kell legyen a pedagógiai gyakorlatnak, és az ebben résztvevő diákok  ráeszmélnek arra, hogy szükséges tenni azért, hogy jobb legyen a világ. Ekkor pedig fontossá válik, hogy mi van a dolgok mögött, vagyis a műveltség.

 

A cikk kapcsán a szerkesztőség nyilvános vitát szervezett a Politikatörténeti Intézetben. Az első hozzászóló, Nahalka István egyetértett azzal, hogy az iskola képtelen reagálni a kialakult helyzetre, és hangsúlyozta, hogy a középfokú képzés általánossá válása miatt át kellene gondolni ismét mit jelent a műveltség. A problémára adható válaszokat ismertette. Szerinte ha konzervatív választ adunk, vagyis a műveltséget továbbra is a régi értelemben használva adjuk át, az bizonyos tekintetben a probléma félresöprése. A kompetencia fejlesztésben összegezhető megoldást, amely csak a gyakorlati tevékenységekre helyezi a hangsúlyt, szintén nem tartja üdvözítőnek. Ennek szélsőséges módját, az úgynevezett nulladik évfolyam indítását sem, amely túl pragmatista, mivel csupán informatikát és idegen nyelvet tanít. A negyedik, számára legrokonszenvesebb válasz az, amely kritikával kezeli az előzőt, az ismereteket pedig fontosnak tartja, de nem a régi értelemben, hanem egy komplex tudásbázisként, amelynek a konstruktivista pedagógia áll a hátterében. Ő is alapvetőnek tartja az előzetes tudást, tehát el kell érni, meg kell értetni miért fontos a műveltség, ehhez pedig nélkülözhetetlen a motiváció.

A nemzeti műveltség, amit az iskola közvetít. Knausz Imre ezen mondatát ragadta ki Trencsényi László felhívva a figyelmet arra, hogy minden szavát értelmezni kell. Szerinte a nemzeti műveltség nem objektíven létező tartomány, a csoportkultúrákat is figyelembe kell venni, illetve tudni kell, hogy ezeket az ideológiákat konstruálják, vagyis a politikai elit határozza meg. Azt is felvetette, hogy az iskola feladata nem csupán a közvetítés, hanem a nemzeti műveltség karbantartása, esetleg a konstruálása is. Azzal teljesen egyetértett, amilyennek Knausz Imre szeretné látni az iskolát.

Sáska Gézának nem tetszett az anyag. Szerinte az oktatás közpolitikai kérdés. Az iskola tekintélyének vesztése, a jelenlegi bizonytalan oktatási helyzet 1985-re vezethető vissza, akkor, a sokfajta iskolatípus megjelenésével kezdődtek az egyenlőtlenségek, a bizonyítványok bizonyító erejének csökkenése. Az expanzió következménye lett, hogy az alsó rétegek helyzete rosszabbodott. A műveltség az iskolában és a környezetünkben, a családban is jelen van, az a kérdés, hogy a hivatalos tananyag mi. Le kell mondani az osztálynélküli társadalomról, el kell fogadni a rétegelt társadalmat, és az átjárhatóságot kell segíteni. Azt is el kell dönteni az oktatás mennyire szakmai és mennyire közügy, és el kell érni, hogy az iskolának legyen felelőssége és elszámoltatható legyen.

A hozzászólókra reagálva Knausz Imre elmondta: a műveltség, a hagyomány fontos, hogy meg tudjuk érteni egymást, de ezt ne egy etnikai identitás határozza meg, a nemzetnek a párbeszédről kell szólnia. A műveltségi kánon lényege, hogy legyen mérce, amit az idő alakít. Az iskola funkciója egyrészt, hogy a gyereke legyen valahol, másrészt a teljesítmény, a szelekció, illetve a műveltség közvetítése. A valóságban azonban ez utóbbi az elsődleges. Hangsúlyozta az iskolák autonómiájának fontosságát, mert a feszesen szabályozott intézmények képtelenek alkalmazkodni az egyénhez, és ezzel a motivációt nem teremti meg. Hozzátette, a tartalmi szabályozásban lehet szerepe az oktatáspolitikának, és a kimenetet meg kell határozni.

Több felszólaló saját példán illusztrálva is a motiváció fontosságát emelete ki.

ST