Köznevelés online

Meghalt Ranschburg Jenő

 

 

„Az emberben alapvetően két veleszületett vágy él: hogy szeressék, és hogy önmaga lehessen” - A 75 éves Ranschburg Jenő köszöntése

 

Ranschburg Jenő  pszichológust, egyetemi tanárt, a pszichológiai tudományok kandidátusát, e lap olvasóinak nem kell bemutatnunk. Nemcsak azért nem, mert hosszú évekig a Köznevelés állandó szerzője volt, és mert számos interjú alkalmával kértük ki a véleményét, hanem azért sem – és természetesen főleg ezért -, mert az ő munkássága döntő hatással volt a magyar pszichológia és pedagógia fejlődésére. Szinte felsorolni is nehéz lenne számtalan könyvét, tanulmányát, számba venni televíziós sorozatait, szerepléseit, azonban nem kétséges, hogy e név hallatán mindannyiunk képzeletében megjelenik a bölcs, jó humorú, szemléletes példákkal és érthetően magyarázó, végtelenül humánus ember, a velünk szót értő professzor, akitől bármikor szívesen fogadunk jótanácsot, hasznos útravalót. Ezúttal nem szakmai kérdésekkel vagy pedagógiai útmutatásért kerestük fel, hanem azért, hogy köszöntsük 75. születésnapja alkalmából.

 

–Iskolásként gondolt-e arra, hogy pszichológus lesz, és hogy éppen ez a korosztály, a gyerekek, serdülők korosztálya áll majd érdeklődése, kutatásai homlokterében?

 

–Én már akkor is gyermekpszichológus akartam lenni, amikor még nem tudtam, hogy ilyen szakma egyáltalán létezik. Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni, konkrétan magyar tanár szerettem volna lenni. 16 éves koromtól folyamatosan írtam verseket, novellákat, mesejátékot, az írásaim 70 százaléka gyerekekről, vagy gyerekeknek szólt. Nem véletlen, hogy öreg fejjel végül meg is jelentettem gyerekverseimet. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy van egy 12 évvel fiatalabb húgom, akinek második apja voltam (apánk már nem volt fiatal, és sokat betegeskedett), talán ez volt az igazán, ami közel hozott a gyerekekhez. Sokáig kerestem az utam, de amikor a Gyógypedagógiai Főiskolán találkoztam a gyermeklélektan tantárggyal, pontosan tudtam, hogy ez az, amire mindig is vártam.

–Milyenek voltak az iskolai élményei?

 

–1942-ben kerültem iskolába, de csak az első és a második elemit jártam ki, a harmadikba  már nem mehettem a zsidóüldözések miatt, a harmadikat aztán egy hónap alatt végeztem  el, hogy ne veszítsek évet 1945 májusában. Ezt leszámítva jó emlékeket őrzök az elemiről.  Az akkor nyolc osztályos Madách Gimnáziumban viszont nem igazán éreztem jól magam. Erről nem csak az iskola tehetett, hanem én magam is, hiszen talán éppen a 44-es események miatt egy visszahúzódó, zárkózott, magányos, nehezen oldódó gyerek vált belőlem, a lelkiállapotomtól függött a tanulmányi eredményem is, és nem szerettem azt a fajta iskolát.

Az, hogy én a mai napig másfajta iskoláról álmodozom, az ezekkel a vegyes tapasztalatokkal  is összefügg. Már akkor is úgy éreztem, hogy a gyerekekkel személy szerint többet kellene  foglalkozni, az a fajta pedagógia, amelyik nem figyel oda a serdülőkori problémákra, az nem jó. Amikor pedagógiai témákban megszólalok, mindig személyiség-központú módszert javaslok. Ennek többek között az az oka, hogy én sem tudtam kibontakozni, megmutatni magam.

 

–Jó hangulatú családban nőtt fel?

 

–Ranschburg Pál világhírű gyermekpszichiáter (aki valószínűleg rokonom, de ez nem bizonyított) okán ez a név „foglalt” volt. Sokan ezért is nagypolgári gyereknek néztek, pedig az apám öt elemit végzett villanyszerelő volt, az édesanyám pedig az Andrássy úton, a Párizsi Áruházban dolgozott eladóként. Szüleim alacsony iskolázottságuk ellenére rendkívül értelmes, felvilágosult gondolkodású házaspárt alkottak, apámban viszont örökké élt egy kisebbrendűségi érzés, ezért engem minden áron ki akart taníttatni, konkrétan orvosnak szánt.

–Sokat nem tévedett, hiszen a pszichológus is gyógyít…

 

–Így van, ráadásul élete nagy ajándéka volt, és egyben az én nagy örömöm is, hogy öreg korában megadta neki a sors: amikor a Lottó áruházban könyveket árult, mondhatta, hogy a Félelem, harag, agresszió című könyvem „már sajnos elfogyott!” Nagy szeretetben nőttem fel, de érzékeltem a rám nehezedő nyomást, elvárást is. Balkezes voltam, de – az akkori szokások szerint – erőszakkal átszoktattak jobbkezesnek. Jobb kézzel írok, de ballal csodálatosan tudok tükörírni. A kanalat még jobb kézzel fogom, de a kést, villát már fordítva tartom, minősített asztaliteniszezőként is bal kézzel fogtam az ütőt. Sokat küszködtem az első generációs problémákkal is. Rosszul éreztem magam a fogadásokon, a külföldi értekezleteken, ahonnan – ha csak tehettem – meglógtam.

 

–Televíziós szereplései, előadásai alapján azt gondoltam, hogy Önnek nem okoz problémát a szereplés.

 

–Sőt, imádok előadást tartani, és talán nem szerénytelenség, hogy viszonylag jól tudok kommunikálni is. De nagyon rossz szónok vagyok, nem tudok például köszöntőt, beszédet mondani. Minden hétfőn bridzselek, a hétfői bridzs-partit semmi pénzért sem hagynám ki, nemrég egy rádiós megszólalást is lemondtam emiatt. Mindezt csak azért mondtam el, mert kártyaszeretetem, ultitudásom Velencén, az első munkahelyemen nagy előnyt jelentett. A fővárosi, kissé talán óvatosan fogadott fiatalembert bevették az ulticsapatba, így jobban be tudtam illeszkedni.

 

–Írásaiban központi szerepet tölt be a félelem. Miért?

 

–Az ember személyiségének van köze ahhoz, amit kutat, ahhoz, hogy milyen témát választ. Az, hogy én a félelemmel, és az agresszióval foglalkozni kezdtem, nem véletlen, bár igazából csak öregkoromban tudatosodott bennem: ez minden bizonnyal a gyerekkoromban átélt borzalmaknak a következménye. A nyilasok összegyűjtöttek és elvittek minket a csillagos házból 1944 márciusában. Fölemelt karral kellett a városon végigvonulnunk. Az emberek megálltak a járda szélén, kihajoltak az ablakokból, és néztek minket. Engem ez nagyon érdekelt, le-lemaradoztam, és megpróbáltam elkapni a tekinteteket. Az emberek nem tudtak igazán a szemembe nézni, visszaléptek az ablakból, és lehúzták a redőnyt. A redőny hangja egész életemre megmaradt bennem. Ezt el is neveztem redőnyeffektusnak. Meggyőződésem, hogy az embernek nem szabad lehúznia a redőnyt akkor, amikor mondandója lenne. Ez a korszak rendkívül elevenen él bennem az árvaházból való szökésemtől (az ehetetlen étel miatt hagytam ott az intézményt, ennek köszönhettem az életem) egészen a gettóig, ahol 1945 januárjában szabadultunk fel.

 

–Ma milyenek azok a félelmek, amelyek megbénítják az embereket?

 

–Ha az ember hű akar maradni az elveihez, azokhoz az értékekhez, amelyeket fontosnak tart, akkor bátornak kell lennie. Nem jó az a társadalom, ahol az embernek hőssé kell válnia ahhoz, hogy kimondja a véleményét. Ez természetesen az autoriter családokon belül is érzékelhető, ahol a gyereknek nem szabad véleményt formálnia, nemet mondania, de ahhoz, hogy ezt megtegye, hősnek kell lennie, és bizonyos következményeket el kell viselnie. A hadseregben nincs, de a családban igenis van alkudozási pozíciója a gyereknek. Természetesen ehhez szabályokra van szükség, mert az olyan alkudozást, melyek mögött nincsenek szabályok, machiavellizmusnak hívják. Az alkudozási pozíció hiánya elviselhetetlen érzés tud lenni a családban, míg a hadseregben ez jogos. Gyakran abban a gyerekben keletkezik a félelemmel és a lázadozással vegyes harag, akinek a családjában nem ismerik el ezt az alkudozást. Ebből számtalan félrecsúszás származhat a szocializáció során.

Félelmek egyébként már sokkal korábban jelentkeznek, elég csak a szeparációs félelemre  gondolni, amely két-három éves korra kiterebélyesedik, de a szülők gyakran nem veszik észre, vagy nem veszik jó néven, főleg fiúk esetében, hogyha például nem akarnak egyedül elaludni.

 

–Hogyan jutott el az íráshoz, ahhoz a ponthoz, amikor úgy érezte, hogy ideje összegezni tapasztalatait?

 

–Tulajdonképpen véletlenül. A Tankönyvkiadó egyik szerkesztője, Szilágyi Vilmos (ma egyébként kiváló szexuálpszichológus) elindított egy pszichológiai sorozatot, és megkért engem, hogy írjak egy könyvet. Ez nagy kihívást jelentett. Leültem, és megírtam a Félelem, harag, agressziót. Azóta sem volt olyan sikeres könyvem! Előtte írtam verseket, nagy tudományos tanulmányokat, ám ez utóbbiak csak egy szűk körhöz szóltak. Úgy gondoltam, ez egy olyan szakma, amely nem veszít az értékéből akkor, hogyha érthetően jelenítjük meg. Az írásba tehát szinte belesodródtam, és sokáig nem is kívántam azzal komolyabban foglalkozni, ezt az is mutatja, hogy a második könyvem, a Szeretet, erkölcs, autonómia csak öt évvel az első után jelent meg. Hogy végül több könyvet is írtam, az a szakmai válságommal függött össze.

 

–Milyen szakmai válsággal?

 

–A kilencvenes évek elején az egyik budapesti egyetem felkért, egy pszichológiai tanszék létrehozására.. Egy pszichológus életében ez a lehető legnagyobb elismerés és lehetőség. Ennek értelmében lázasan munkához láttam, és fantasztikus dolgokat álmodtam, melyekhez a főváros – konkrétan Demszky Gábor – még anyagi forrásokat is ígért. A tervet végül a saját szakmám hiúsította meg.

–Minek volt betudható a támadás? Irigységnek, féltékenységnek, a konkurenciától való félelemnek?

 

–Közismert ember voltam, ezek a szempontok tehát talán ezért érvényesültek az ellenem folytatott harc során. De én magam sem vagyok egy túlzottan elszánt, küzdő típus, ha úgy tetszik, politikus alkat, hamar feladtam a harcot. Az is igaz, hogy ezt leszámítva az életemben szinte minden sikerült, tehát semmiképpen sem szeretnék elégedetlennek látszani. Mindenesetre tény, hogy 62 éves koromban nyugdíjba menekültem, és – mivel a  kisfiam még alig múlt 10 esztendős, felmerült a kérdés: miből fogunk megélni? Ekkor egy szerencsés véletlen folytán a Magvető Kiadó megkeresett azzal az ötlettel, hogy kiadnák fiatalkori gyerekverseimet. Életem talán legszebb három hónapja következett, hiszen a versek nagy része elveszett, gyakorlatilag újra kellett írnom azokat. Ez a munka átsegített ezen a nehéz korszakon. Számos könyvem jelent meg - kettőt még japánul is kiadtak közülük – kineveztek egyetemi tanárnak – jelenleg professor emeritus vagyok a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán - előadásokat tartok szerte az országban, sőt, még Tokióba is meghívtak előadó-körútra. A rendszerváltáskor a Vöröskereszt támogatásával létrehoztunk egy anyaotthont, ahová a gyermekeikkel együtt befogadtuk az otthontalan anyákat. A Kuratórium elnöke vagyok, és egészen mostanáig pszichológusként is részt vettem az intézmény munkájában. Akár tanítottam, akár kutattam, akár írtam, mindig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a gyógyítás ne maradjon ki az életemből.

–Az előbb úgy fogalmazott, hogy az életében szinte minden sikerült. Igaz ez a családjára is?

–Feltétlenül. Negyvenötödik éve vagyok házas, a feleségem gyógypedagógus, és rengeteget köszönhetek neki. Nagyon jó a házasságom, van három jól sikerült gyermekem, és négy unokám. Teles életet éltem, a feleségemet újra elvenném, ha választhatnék.  

–Milyen tervei vannak?

 

–Tavaly, tavalyelőtt megjelent két könyvem a serdülőkori magatartászavarokról, ennek harmadik, a szexuális zavarokkal foglalkozó részét is meg szeretném írni, ahogy az óvodáskori lélektannal foglalkozó munkáim közül is hiányzik a harmadik kötet, amely – ha sikerül megírnom - az óvodáskori érzelemvilággal foglalkozik majd. A Saxum Kiadó életműsorozatot szándékozik kiadni munkáimból, ami nagy megtiszteltetés a számomra, de  komoly elfoglaltságot is jelent. Gondolkodom egy önéletíráson is.

–Mi az élete legfontosabb tapasztalata?

–A legfontosabb szakmai meggyőződésem, hogy az ember már születése pillanatában tudja, hogy mi akar lenni. Ez nem kognitív, hanem zsigeri tudás. Mivel elsőre talán meglepőnek tűnik, elmagyarázom, mire gondolok. Amikor egy kis tuja elkezd növekedni, nem tudunk belőle ciprust nevelni, de abban segíthetünk neki, hogy szép, erős növény legyen a megfelelő termőföld hozzáadásával, a gondos neveléssel. Az emberben alapvetően két veleszületett vágy él, az egyik, hogy szeressék, a másik pedig, hogy önmaga lehessen, kibontakoztathassa a „tujaságát”. A serdülőkorban azonban döntéshelyzet elé kerül, mert sokszor csak akkor kapja meg a megfelelő szeretetet, elismerést, ha nem a maga útját járja. Ez frusztrációhoz, stresszhez vezet. A szülőnek és a pedagógusnak egyaránt rá kell jönnie, ki kell találnia, hogy mivé igyekszik válni a gyerek, és aszerint kell nevelnie őt. Hiszen az útja már megvan, nekünk „csak” egyengetnünk kell azt.

 

Bezdom Iván