Köznevelés online

Jászladány

A Legfelsőbb Bíróság ítéletében kimondta, hogy jogellenesen járt el Jászladány önkormányzata és megsértette a roma és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek jogait.
A Köznevelés annak idején többször is foglalkozott a jászladányi üggyel. Lapunk igyekezett az eset körül fellobbant politikai indulatoktól függetleníteni magát és a pedagógiai kérdésekre koncentráltunk. Riportjainkban azonban mi sem állíthattunk mást, mint amit a valóságban láttunk: Jászladányban két iskola működik, egy önkormányzati és egy alapítványi, az önkormányzati rosszabb, az alapítványi jobb körülmények között. Az alapítványi is az önkormányzattól béreli a helyiségeit, mégpedig a közös iskolaépület értékesebb, jobb helyiségeit, ezen felül még különböző önkormányzati támogatásokban is részesül, és lényegesen jobb oktatási-nevelési körülményeket nyújt a diákoknak, mint az önkormányzati iskola. Mindezt az teszi rendkívül problematikussá, hogy az önkormányzati iskolában több roma gyerek, több szegény gyerek tanul, mint az alapítványiban.
Nagyon sok jel utalt arra, hogy itt nem egy véletlenül, spontán módon kialakult különbségtételről van szó. (Például: az alapítványi iskola tanulóinak az önkormányzat a rászorultság vizsgálata nélkül nyújtott ingyenes étkeztetést, az önkormányzati iskolában viszont még a mélyszegénységben élő gyerekeknek is csak akkor jutott ingyen tankönyv a keretből, ha az alapítványiak már mind kaptak. Az önkormányzat fedezte a bérbe adott épületrész rezsijét. A Nyílt Társadalom Intézet felajánlotta, hogy kifizeti az alapítványi iskolába jelentkező hátrányos helyzetű gyerekek tandíját, de elutasították őket azzal, hogy „lekésték a határidőt”.)

Jászladányban sok általunk megkérdezett ember azt mondta, hogy ők semmi egyebet nem tettek, csak pontosan ugyanazt, mint a budapestiek, vagy más nagyvárosok lakói, a különbség mindössze az, és az ő „pellengérre állításuk” oka is pusztán abban rejlik, hogy itt láthatóvá vált a helyzet amiatt, hogy mindössze két iskola működik a településen. Budapesten talán nem menti ki a középosztály a gyerekeit alapítványi és magániskolákba? A nagyvárosokban talán tilos az önkormányzatnak támogatni azokat az alapítványi és magániskolákat, amelyek közfeladatot látnak el?

Nincs értelme felidézni a most már lassan évtizedes történet minden regényes fordulatát, inkább összpontosítsuk figyelmünket a lényegre.

Ez a lényeg két összetevőből áll.

Az egyik az, hogy minden szülőnek joga van ahhoz, hogy ha törvénytisztelő állampolgárként iskolába járatja a gyerekét, akkor az a gyerek ott biztonságban legyen, mind testi épségét, mind értéktárgyait, mind lelki egyensúlyát tekintve; ne legyen kitéve a „más szociokulturális közegből” érkező, olykor bukott, túlkoros osztálytársai agressziójának.

A másik pedig az, hogy ha a különböző szociokulturális háttérből érkező, esetenként más etnikumhoz tartozó, másféle normarendszert, szokásrendszert, értékrendet, magatartási mintákat követő gyerekeket szegregáltan neveljük, akkor a társadalmat kasztokra tagoljuk, szétszakítjuk, visszataszítjuk a középkorba és hosszú távon megakadályozzuk a kibontakozást és a fejlődést.

A multikulturális, egyenlő emberi jogokra és egyenlő emberi méltóságra épülő, a színesbőrűek, szegények, másvallásúak, más etnikumhoz vagy nemzetiséghez tartozók kirekesztését elutasító, elítélő attitűd nem néhány idealista, liberális értelmiségi életidegen követelése, hanem a modern világ működésének elemi feltétele. Nemcsak azért kell tiltakoznunk például a romák kirekesztése ellen, mert ez felháborít bennünket, mert ez ellenkezik humanista szemléletünkkel, hanem mert olyan világban élünk, amelyet a kirekesztés, mint olyan megbénít és tönkretesz. A versenyképességet, a talponmaradást, a fejlett világban való létezést egyszerűen lehetetlenné teszi, ha nálunk ilyen vagy olyan burkolt módon, ilyen vagy olyan képzelt vagy felnagyított sérelmekre hivatkozva a magyar társadalom egy részét a B kategóriába soroljuk és kitoljuk őket a margón kívülre, hogy éljenek ott, ahogy tudnak.

Nem eltagadni akarom a romák és nem romák együttélésének a konfliktusait, mert ezek valódi konfliktusok és a tőlük szenvedő embereknek mindkét oldalon megkeserítik az életét, hanem felhívnám a figyelmet arra, hogy a Köznevelés riportjai is bizonyítják, mert szinte hétről hétre közöltünk olyan riportokat, amelyek bizonyították: egy másfajta pedagógiai kultúra működtetésével, átgondolt települési fejlesztéspolitikával valamint a civil szféra aktivizálásával ezek a konfliktusok kezelhető szinten tarthatók.

Lehet mindenféle indokkal, ürüggyel, trükkel a burkolt vagy kevésbé burkolt szegregációt választani és lehet ésszel és szívvel olyan közös létet teremteni, amelyben a szegregáció okát veszti és kibontakozik, és minden résztvevőt gazdagítóan virágzásnak indul a multikulturális együttélés.

Hogy mennyire a jövő és a múlt között választunk, bizonyítja az a sok konfliktus és küzdelem, ami az Amerikai Egyesült Államokban az iskolabusz program körül zajlott. Ennek az volt a lényege, hogy a színesbőrű és fehér gyerekeket erővel, kényszerítéssel közös buszokon vitték a közös iskolákba. Ott is mindenki azon jajveszékelt, hogy a túlkoros, agresszív és „erkölcsileg borzalmasan viselkedő” fekete gyerekek terrorizálják a középosztályi normák szerint élő fehér gyerekeket, de mivel az Egyesült Államok eszméiben is demokratikus ország, a jövőért valóban felelősséget viselő politikai osztály nem hátrált. Tudták, a jövő nem nélkülözheti a kellően iskolázott színesbőrű lakosság alkotótevékenységét, kreativitását, mert igazából ez a legfőbb kincsünk, talán az egyetlen kincsünk.

Amikor én tizenéves voltam, akkor még Martin Luther Kingnek arról kellett beszélni, hogy álma az az Amerika, ahol bőrszíntől, etnikumtól, vallástól, származástól függetlenül valóban minden ember előtt egyenlő esélyek állnak az életben. És ma ott tartunk, hogy az Egyesült Államok vezérkari főnöke lehetett fekete ember, hogy a külügyminisztere lehetett egy fekete asszony és mindannyiunk legszebb álmait valóra váltva az Államok elnökének nagy többséggel választották meg Barack Obamát, megerősítve a hitünket abban, hogy talán mégiscsak megy előre ez a világ.

És mindennek az alapja valahogy abban az iskolabusz-programban volt. Talán a mostani bírói ítélet, amely arra kötelezi a jászladányi iskolát, hogy az önkormányzati részt elválasztó ajtót nyissák ki, talán ez az ajtónyitás egy ilyen fejlődésnek, ilyen emberi kibontakozásnak ad erőt.

Át kell lépni előítéleteinken, görcseinken, gyűlöleteinken és félelmeinken, az árnyékainkon, mert ezek rettenetes árnyékok.

Nem könnyű az együttlétező életet létrehozni, még egy iskolában sem. Feltételeket kell teremteni, munka- és nevelési tervet kell készíteni, szervezésre, kitartásra, türelemre, szakmai tudásra van szükség. Reméljük, egyre többen látják be, hogy nem azt kell keresni, milyen ürügyekkel és milyen trükkökkel ne végezzük el ezt a munkát, hanem azt kutatjuk, hogyan tudjuk kiépíteni a megoldási rendszereket.

Reméljük, ez lesz az évtizedes jászladányi ügy tanulsága és hatása.

 

Szunyogh Szabolcs