Köznevelés online

Holokauszt emléknap – méltósággal

Képesek vagyunk-e szembenézni a múlttal, vagy különböző önfelmentő magyarázatokhoz menekülünk? Német parancsra történt, ami történt, nem mi tettük, hanem a nácik, védtelenek voltunk, fenyegetettek bennünket és mindenki félt. Jogos érvek ezek, mert csakugyan megszállták Magyarországot 1944. március 19-én a hitleri Németország csapatai, csakugyan csorbult az ország szuverenitása és csakugyan mindenki félt. Önfelmentő magyarázat tehát van bőven: az következik ebből, hogy ami ezután történt, azért nem kell felelősséget vállalnunk?
Súlyos igazságtalanság volna, a sztálini időkre emlékeztető célzatos történelemhamisítás, ha a „fasiszták utolsó csatlósa”-jelszó nyomvonalán haladva nem emlékeznénk azokra a nagyon jelentős tettekre, amelyekre minden magyar ember méltán lehet büszke. Emlékeznünk kell a mentőkre, akik egzisztenciájuk, vagyonuk, életük, családjuk kockáztatásával és gyakran életük feláldozásával is megpróbáltak segíteni az üldözötteken. Emlékeznünk kell a nagyszerű egyháziakra, Salkházi Sárára, Sztehlo Gáborra, Muraközi Gyulára, az emberséges hivatalnokokra, a számtalan egyszerű emberre, aki tudta mit parancsol mindnyájunknak a Tízparancsolat. És emlékeznünk kell a külföldiekre, Raoul Wallenbergre, Carl Lutzra és a többiekre, akik magyar segítőikkel együtt több ezer ember életét mentették meg. Eszünkbe kell idéznünk a magyarországi cionista ellenállás hőseit is, Joel Brandt-ot, Grósz Dávidot és Kasztner Rezsőt is.

Ezen a ponton a holokauszt hazai történetével foglalkozó publicisztikák általában a következőképpen folytatódnak: azt írják, mindemellett eszünkbe kell idézni a magyar holokauszt-kezdeményezéseket is, és eszünkbe kell idézni, hogy a zsidók deportálását a magyar társadalom döntő többsége közönnyel figyelte és profitált belőle, hiszen mintegy 450 ezer ember vagyonát lehetett megkaparintani és sokan nem is voltak restek, hogy a deportáltak vagyonából maguknak részt szerezzenek. Jogos, ha így folytatódik egy emlékező írás, hiszen a kamenyec-podolszkiji kiszállítás, ami tizennyolcezer ember agyonlövésével végződött, az újvidéki vérengzés, ami kezdetben partizánellenes akciónak indult, de nagyon hamar a zsidók ezreinek legyilkolásává változott; vagy mindaz a kegyetlenkedés, amit a keretlegények az elvileg védelmükre bízott munkaszolgálatosak ellen elkövettek – nos, mindez nem a nácik közvetlen parancsára történt. És jogos, ha így folytatjuk a gondolatot, mert köztudott, hogy a MÁV, a csendőrség, a magyar köztisztviselői réteg buzgó együttműködése nélkül egyszerűen lehetetlen lett volna ilyen nagy tömeget ilyen rövid idő alatt gettókba gyűjteni, bevagonírozni és elküldeni Auschwitz gázkamrái felé.

Most mégsem így folytatnám ezt az okfejtést.

Azt a kérdést, azt a haszonelvű kérdést tenném fel magunknak, mi használ nekünk inkább: ha a legkevésbé sem csak fekete-fehér árnyalatokból álló múltunkból az önfelmentésre, önmegnyugtatásra alkalmas mozzanatokat válogatjuk ki, vagy ha megnézzük, miként válhattunk vadállatokká, szörnyetegekké mi is, hogy soha többé ez velünk elő ne fordulhasson?

Ma nagyon furcsán kanyarog a történelem útja. Demokrácia van, szabadság van, nemzeti függetlenség van, emberi jogok vannak – és a pártállam idején elképzelhetetlen cigányellenes gyűlölködés, antiszemita közbeszéd, ostoba és közveszélyes nacionalizmus is van, egyszerűen nincs rá más szó: förtelem folyik némelyik újságból, rádió- és tévéműsorból, internetes portálról és a különböző kommentekből. Mindez nem mérgez? Ha a két háború között nem áradhatott volna gátlástalanul az antiszemitizmus a hivatalos orgánumokból, ha akkori politikusaink kétértelmű, összekacsintó viselkedése nem bátorította volna a fajgyűlöletet, akkor ártatlan emberek ezreinek, tízezreinek és százezreinek a megalázását, kifosztását, rabszolgamunkára hurcolását és brutális meggyilkolását nem nézte volna ilyen bénultan a nemzet.

Milyen értékrendet közvetít az a szellemi közeg, amiben a fiatalok ma felnőnek? És nemcsak a protofasiszta, féllegális orgánumokra kell gondolnunk. A Parlamentben egy képviselő holokausztiparról szónokolhat, és a Parlament ezt tűri? A Terror Házába meghívnak egy angol holokauszt-tagadót, akit botrányos nézetei miatt Ausztriában ezért börtönbe is csuktak, és ugyanez a Terror Háza álszent módon holokauszt-megemlékezéseket rendez? Ha egy korrupt tisztviselőt perbe fognak, és az illető történetesen zsidó, a magyar média ezt – így vagy úgy – azonnal nyomatékosan a tudomásunkra hozza. Emlékezzünk csak a sukorói telekcsere-ügyre: szinte minden egyes alkalommal sulykolták, hogy a vevő, aki állítólag nagyon olcsón jutott állami telekhez: „izraeli üzletember”. Azt miért nem sulykolja a média, hogy izraeli befektetők több, mint négy milliárd dollár értékben hoztak létre nálunk emberek tízezreinek  munkát nyújtó beruházásokat? Nem folytatom, bárki hosszan tudja folytatni ezt a sort. Van itt egy nagyon sötét erkölcsiségű politikai vonulat, amelyik ilyen módon kívánja helyzetbe hozni magát.

Gyakran halljuk, gyakran mondjuk, nagyon helyesen, hogy a holokauszt nem zsidó ügy, hanem magyar ügy, egyrészt mert a meggyilkoltak magyarok voltak, másrészt mert a gyilkosok és a közreműködők egy része is magyar volt.

De nemcsak a holokauszt, hanem a vele való szembenézés is magyar ügy. Elsősorban a magyar jövő szempontjából kulcskérdés, hogy diákjaink, gyerekeink, az egész felnövő nemzedék felfogja, megértse, belássa: nem gonosz, sápadt démonok követték el ezeket a tetteket, hanem olyan emberek, mint mi, akik otthon esetleg példás családapák és a munkahelyükön megbízható munkatársak voltak, csak hagyták magukat megtéveszteni, hagyták indulataikat végzetesen rossz irányba fordulni, önzésükben, haszonlesésükben, csőlátásukban, elfogultságukban bűnöket követtek el, a legsúlyosabb bűnöket.

Azt mondják, zsidó paranoia ma mindenben veszélyt látni, mert az Európai Unió úgysem engedi meg, hogy elfajuljanak a dolgok.

Nem volna jobb, ha nem fajulnának el a dolgok?

És hogy mit enged meg a Nyugat és mit nem, mikor avatkozik be és mikor ír le egy államot, amelyik végzetesen belezuhan a vérszagú, önbecsapó ideológiájába, mikor dönt úgy az Unió, hogy talán nem is olyan fontos neki pénzt, erőt áldozni ennek vagy annak a népnek a megmentésére – nos, a balkáni háború talán beszédes példa lehet. Az ott legyilkoltak, szülőföldjükről elűzöttek, megfélemlítettek és tönkretettek hány évig vártak arra, hogy a civilizált világ ne tűrjön tovább?

Nem hiszem, hogy paranoia, s kivált nem zsidó paranoia, ha eszünkbe idézzük azt a régi kínai bölcsességet, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. A rossz utak is és a jó utak is.

Én azt hiszem, a magyar oktatásügy jó úton indult el akkor, amikor – még Pokorni Zoltán minisztersége idején – bevezették az április 16-ra, az első kárpátaljai gettó felállításának évfordulójára időzített holokauszt-emléknapot. Azt hiszem, a magyar oktatásügy jó úton haladt akkor, amikor Magyar Bálint és Hiller István minisztersége idején tisztelettel megőrizték ezt a hagyományt és tovább erősítették. És jó úton vagyunk most, amikor bemutatkozó sajtótájékoztatóján Hoffmann Rózsa államtitkár azt mondta: munkájában az európai értékek: a zsidó-keresztény kultúra értékei orientálják. Nem kell ahhoz az említettekkel szakkérdésekben egyetérteni – ők sem értenek egyet egymással –, hogy e tekintetben ne tisztelje őket az ember.

És tiszteletet érdemelnek mindazok a pedagógusok is, akik megrendítő, szép emlékünnepeket tartottak, akik az ünnep roppant súlyához illő méltósággal szervezték a megemlékezést.

Járjunk a jó úton. Járjunk azon az úton, amelyen minden ember egyenlő, és minden embernek egyformán sérthetetlen méltósága van.

Mondjuk el lányainknak és fiainknak: az ember esendő. Könnyen válik szörnyeteggé és akkor pokollá válik körülötte a világ s végül az ember saját maga is elég a pokol máglyáinak tüzén. Akkor kell megállítani ezt a folyamatot, amikor lehet. Amilyen gyorsan csak lehet.

Mert az ember nemcsak szörnyeteggé válhat, hanem csodálatossá is teheti maga körül a világot: békéssé és toleránssá, egymástól kölcsönösen tanulóvá és egymást kölcsönösen gazdagítóvá.

A zsidó kultúra például mindazokat, akik veszik a fáradtságot, hogy tisztelettel és érdeklődéssel közeledjenek hozzá, ajándékkal teszi gazdagabbá: egy tudásorientált, életörömmel teli, mélyen etikus és bölcs humorral átszőtt élet élményével.

A holokauszt emléknapja, ha méltóképpen és őszintén tartjuk meg, emberségünkben erősít meg bennünket. Segít elutasítani a gyűlöletet, és segít megtalálni magunkban az igaz embert. Csak annyi kell, hogy megtegyük az első lépést.

És ez nem más, mint megrendülten és szívből osztozni abban a fájdalomban, amit a holokauszt, héber szóval a soá okozott. Együttérezni és elgondolkozni. Szembenézni történelmi múltunkkal és elutasítani az ártó szellemeket.

És ha megtettük ezt az első lépést, érezni fogjuk, hogy jó úton járunk.

 

 

Szunyogh Szabolcs