Köznevelés online

Babij Jar

Szeptember 29-én van a 70. évfordulója annak a tömeggyilkosságnak, amelyhez foghatót az európai történelem az ókori asszír népirtások óta nem ismert.

Sok szörnyű háború zajlott kontinensünkön, és ezek a háborúk az ókor óta eltelt időben is megdöbbentően sok áldozatot szedtek a civil lakosság körében is. Bennünket is sújtott ilyen tragédia, megbízható becslések alapján az a mintegy 200 év, amelynek során, 1526 és 1711 között Magyarország háborús övezet volt, a Kárpát-medence magyar anyanyelvű lakosságának körében mintegy 75 százalékos relatív népességcsökkentést okozott. Az 1618-1648 között zajló harmincéves háború, tehát a nagy vallásháború Németország lakosságának mintegy kétharmadát pusztította el. Ezek a szörnyű háborús veszteségek azonban csak mellékes velejárói voltak annak, hogy egy-egy régió harcmezővé vált, nem pedig céljai.
Az a genocídium-sorozat, amelynek nyitánya Babij Jarban 70 évvel ezelőtt lezajlott, példátlan történelmünkben.
Az emlékezés munka, felelősség és lelkierő kérdése; és példa ugyanakkor, olyan példa, aminek ereje megmenthet bennünket azokban a pillanatokban, amikor már más nem segít.

Emlékezzünk, hogy emberek maradhassunk.

 

Az igazsághoz tartozik, hogy a civil lakosság elleni tömeges, brutális akciókat nem a németek használták először harci eszközként. Koncentrációs tábort hadi eszközként először a britek alkalmaztak a búr háborúk (1880-1902) során, abból a célból, hogy a partizánokat megfékezzék. A dél-afrikai, holland származású búrok az angol gyarmatosítók elleni küzdelmükben gerillamódszereket is bevetettek. A partizántámadásokra válaszul az angolok a civil lakosságot, gyerekeket, nőket is lágerekbe koncentrálták, ahol nemcsak a gerillaakciók megtorlásaként végrehajtott kivégzések miatt, hanem a bánásmód és higiéniai körülmények miatt tömeges pusztultak az emberek.

 

Politikai célból koncentrációs táborokat először az orosz polgárháborút követően a sztálini vezetés hozott létre, hogy az orosz parasztság ellenállását és önállóságát megtörje. Később szinte minden társadalmi rétegből hurcoltak embereket a Gulágra, részint a félelem és kiszolgáltatottság légkörének megteremtése miatt, részben pedig azért, mert az óriási építkezésekhez rabszolgamunkára volt szükség. Ezekben a lágerekben a bánásmód, a zord körülmények és az állandó járványok miatt mérhetetlen tömegek vesztették életüket.

 

Valamilyen okkal vagy célból sok helyen korábban is, máshol is gyilkoltak, de öncélú genocídiumokra 1941-ig nem került sor kontinensünkön. Embereket tízezres nagyságrendben megölni, csak azért, hogy megöljék őket, minden hadi vagy politikai cél nélkül, Európában példátlannak számított. (Talán a Musza Dagh negyven napját lehetne megemlíteni: a törökök, kihasználva azt, hogy az európai nagyhatalmak, az úgynevezett „kultúrállamok” az első világháború során az egymás elleni küzdelemmel voltak elfoglalva, megpróbálták „megoldani az örmény kérdést”, mégpedig az örmények kiűzésével illetve elpusztításukkal.) Az első, Európában elkövetett öncélú tömegpusztító akciónak most, szeptember 29-én van az évfordulója.

 

A német csapatok 1941. szeptember 19-én foglalták el Kijevet. 1941. szeptember 29-30-án Kijev 33.771 zsidó polgárát kivégezték a Kijev határában fekvő, Babij Jar nevű szakadékban.

 

Egy szemtanú, egy Hofer nevű teherautósofőr így vallott ezekről az eseményekről:

„A katonák sorfala között tízes csoportokban végighaladva (a zsidóknak) egymás után le kellett adniuk csomagjukat, majd kabátjukat, cipőjüket, felsőruhájukat, végül alsóruhájukat is … Miután teljesen meztelenre vetkőztek, bekísérték őket a szakadékba, amely körülbelül 150 méter hosszú és 30 méter széles volt, és jó 15 méter mély … A szakadék fenekére érve a Schutzpolizei tagjai arra kényszerítették őket, hogy feküdjenek a már lelőtt zsidók holttestére … A testek szó szerint rétegekben feküdtek egymás fölött. Ezután egy rendőrségi kivégzőember végighaladt a sor előtt, és minden zsidót nyakon lőtt géppisztollyal … Láttam, amint a kivégzők több rétegnyi holttesten állva lőtték agyon egymás után őket … A kivégzők a kivégzett zsidók testén haladtak tovább a következő zsidókhoz, akiket közben lefektettek, és agyonlőtték őket.”

 

Az Einsatzgruppe C 4a jelzésű egység (parancsnoka Paul Blobel SS-Standartenführer volt) 1941. szeptember 28-án plakátokon arra szólította fel a kijevi zsidókat, hogy szeptember 29-én gyülekezzenek a város szélén lévő temetőnél. Másnap harmincezernél is több civil gyűlt össze a megadott helyen. A katonák elkezdték terelni őket botokkal. Az út végén a foglyoknak át kellett adniuk a csomagjaikat, le kellett vetkőzniük, és a halálmenet utolsó kilométerét már meztelenül kellett megtenniük. A cél a Babij Jar nevű vízmosás volt. Az első csoportot bevezették a szurdokba és legéppuskázták őket. A tetemekre vékony földréteget hordtak, majd beterelték a következő csoportot és őket is agyonlőtték. Ez zajlott egész nap. A német jelentésekből kiderül, hogy még az Einsatzgruppe C „válogatott” katonáit is felőrölte a vérengzés. Olyannyira megviselte őket, hogy a végrehajtók óránként váltották egymást. A halálbrigád egészen naplementéig mészárolta a Kijevből elhurcolt foglyokat, este kénytelenek voltak felfüggeszteni a kivégzéseket, másnap viszont folytatták. Másfél napon át tartott a tömeges kivégzés, óránként több, mint 1000 személyt géppuskáztak le.

Ez a két nap azonban csak a kezdet volt, végül az áldozatok összlétszáma meghaladta a százötvenezret.

A http://wangfolyo.blogspot.com/2011/09/johannes-hahle-harkov-lubni-babij-jar.html című internetes weblap most olyan fotókat tett közzé, amelyek a helyszínen, pontosabban Kijevben készültek, ezek a képek most kerültek elő orosz archívumokból. Csak gyanítható, hogy a képeket ki készítette: valószínűleg a német hadsereg hivatalos hadifotósa, aki azonban ezt a három tekercset soha nem merte nyilvánosságra hozni. A képek október 1-én készültek. Kivégzéseket már nem látunk rajtuk, csak a ruhakupacok között turkáló német katonákat, a szakadék alját földdel beterítő szovjet hadifoglyokat, és a Kijev utcáin heverő halottakat, akiket azért öltek meg, mert nem tudtak lépést tartani a menettel.

 

„Babij Jar” címmel a nagy orosz nonkomformista költő, Jevgenyij Jevtusenko írt egy költeményt, amelynek alapján, illetve inspirálására Dmitrij Sosztakovics megkomponálta a XIII. (Babij Jar) Szimfóniát. A bemutatót botrány követte, Jevtusenkonak ki kellett egészítenie művét egy versszakkal, amely arról szólt, hogy a vérengzésnek a zsidókon kívül orosz és ukrán áldozatai is voltak, majd nemsokára mind a verset, mind a szimfóniát betiltották. Oka a mai napig nem világos, föltehetően arról van szó, hogy a németeknek bőségesen akadtak orosz és ukrán segítőtársaik is, illetve korábban, a polgárháború alatt ezen a helyen már a vöröskatonák is végrehajtottak egy antiszemita indíttatású tömeggyilkosságot, és ezért kínosan érintette a szovjet vezetőket a hely névszerinti fölemlegetése.

 

Kevesen tudják, pedig már magyarul is hozzáférhetők kitűnő monográfiák, például Gereben Ágnes: „Antiszemitizmus a Szovjetunióban” című műve, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy minden diktatórikus rendszer értelmiség- és kisebbségellenes. A zsidóság életét jellemző, a zsidó hagyományokban és vallási értékrendben gyökerező humanizmus, szellemi és etikai függetlenség valamint a kritikus világszemlélet pedig különösen elfogadhatatlan és irritáló minden zsarnokság számára. Ezért a kirekesztő, anticionistának nevezett, de lényegében antiszemita szemlélet, annak ellenére, hogy hivatalosan antifasiszta és humanista jelszavakat hangoztattak, egészen az 1989-90-es rendszerváltásig érezhetően jelen volt a szovjet élet valóságában.

 

A náci Németország jólszervezett, ipari méretekben végrehajtott rémtettei azonban semmihez sem hasonlíthatók és példa nélküliek a rettenetes eseményekben egyébként bővelkedő európai történelemben.

 

Gyakran halljuk, minek ezeket az eseményeket felemlegetni, minek a sebeket föltépni, minden nemzet szenvedett, minden nép körében voltak áldozatok, célszerűbb volna mindezt már elfelejteni.

 

Én úgy gondolom, ezeket az eseményeket soha nem szabad elfelejteni.

 

A különböző szenvedések elleni tiltakozások egymást erősítik, amikor az örmény, magyar, zsidó, orosz, német, ukrán, cigány, szerb vagy spanyol áldozatokra emlékezünk, minden ártatlanul meggyilkolt emberre emlékezünk, és ugyanaz ellen az emberi gonoszság ellen tiltakozunk. Az emberi természetnek van rettenetes arca is, és csak rajtunk múlik, a jövő emberére milyen arc tekint majd vissza a tettei tükréből. Az emlékezés munka, felelősség és lelkierő kérdése; és példa ugyanakkor, olyan példa, aminek ereje megmenthet bennünket azokban a pillanatokban, amikor már más nem segít.

 

Ne áltassuk magunkat, várhat ránk vagy utódainkra ilyen pillanat. Ha jövőre felelősséggel gondolunk, tanuljunk őszintén emlékezni.

 

 

Szunyogh Szabolcs