Interjú
Csak a gyerek lelkének, személyiségfejlődésének ismeretében végezheti jól munkáját a pedagógus. Fel is készítik őt erre a feladatra a képzőhelyeken, hiszen pszichológiát, neveléslélektant egyképpen tanulnak képzésük ideje alatt. De bizonyos iskolai problémák (mostanában az agresszió terjedése) kapcsán sokakban felvetődik, hogy annak idején azt tanították-e nekik pszichológiából, ami a gyakorlatban kell? Egyáltalán, többet vagy mást kell oktatni e stúdium keretében ahhoz, hogy a pedagógusok képesek legyenek megelőzni, illetve szakszerűen megoldani például az iskolai agressziót? Erről beszélgettünk dr. Hunyady György akadémikussal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológiaprofesszorával.
– Felelőssé tehető-e a pedagógus, és a képzőkben a pszichológia oktatása az iskolai erőszak megszaporodásáért?
– Egy nyugtalan, zaklatott, elégedetlenségekkel, ellentmondásokkal, gazdasági és egyéb gondokkal teli társadalomban minden területen megjelenik az agresszió. Az iskolában is, ahol a pedagógus szembesül vele, de ez nem azt jelenti, hogy ő tehet róla. Viszont komoly tennivalói vannak az agresszió kezelésében, kialakulásának megelőzésében, és ehhez valóban pszichológiai ismeretek kellenek. Tudni kell, hogy milyen a tanulók érdeklődése, kapcsolatrendszere, attitűdje. Szerencsére, a képzésben, az utóbbi évtizedekben végbement változások nyomán a korábbinál gazdagabb, szélesebb pszichológiai ismeretekhez juthattak az óvónőnek, tanítónak, tanárnak készülő hallgatók. Ebben a stúdiumban kielégítőnek érzem a tananyag tartalmát és mennyiségét is. Természetesen nem kétlem, hogy lehetne még többet, jobbat adni a hallgatóknak. Egyébként a pszichológia kedvelt a hallgatók körében, érdeklődnek iránta, akárcsak a gyerekcsoportok, a gyerekek fejlődése iránt, és ez bennünket, előadókat, tanárokat erősen motivál.
– Nem mondható el, hogy az ügyben minden érintett egyetért Önnel, hiszen sokan fogalmaznak meg kifogásokat a képzéssel szemben. Tévednének?
– A pszichológiát túlméretezettnek tartók ilyen módon és többnyire a bolognai képzési rendszert bírálják. Szerintem a nevelési problémák előfordulásának, nehézkes megoldásának oka nem a pedagógusok pszichológiai felkészítésében keresendő. A képzésből kikerülők elméletileg felkészültek, de a gyerekekkel való bánni tudás valójában a terepen, az iskolában dől el. Jól kitapintható ez a pedagógus-továbbképzéseken, ahol legtöbben a tanulók lekötésével, figyelmük felkeltésével, az osztály rendjének fenntartásával, a különböző nevelési helyzetek megoldásaival foglalkozó tanfolyamok iránt érdeklődnek.
– Említette az imént, hogy a pszichológia népszerű tantárgy a hallgatók körében. Bizonyára azért is, mert tanulása közben egy kicsit közelebb kerül magához is az ember. Jó ez?
– Régi varázsa a pszichológiának, hogy önmagával is szembesíti az embert. Az amúgy sok területen alkalmazott pszichológia legnagyobb „fogyasztója” a pedagógustársadalom. A tanárok felkészítésében, gyakorlatában kitüntetett a szerepe. Érthető, hiszen a pedagógusok azért választják a tanítást, mert él bennük érdeklődés az ember, főként pedig a gyerekek, a gyerekcsoportok iránt. Hogy eközben magáról is több ismeretet szerez? Ez természetes és szükséges, a modern pedagógiai, pszichológiai felkészítésben alapvető feladat az önismeret fejlesztése. Önálló foglalkozások szolgálják ezt. Megjegyzem, vékony jégre lépünk, amikor ezzel foglalkozunk, mert a személyiségbe vájó gyakorlat túllépi a felsőoktatási intézményben folyó oktatás, szokásosan tárgyszerű kereteit.
– Képesek-e az elméleti tudást a gyakorlatban is alkalmazni a végzettek úgy, ahogyan azt, például Lénárd Ferenc tette, tanította annak idején?
– Őszintén remélem, hogy igen, nyilván nem oly magas színvonalon, ahogyan azt a maga korában Lénárd Ferenc tanár úr tette, aki voltaképpen hidat vert az oktatás-nevelés gyakorlata és a pszichológia elmélete között. Ma talán nem a gondolkodás fejlesztése a legfőbb probléma, hanem a tudáshoz fűződő viszonyunk. Korunkban, elvben felértékelődött a tudás, meglehetősen nagy deklarált presztízse a társadalomban. Csakhogy a tömeg számára nem okvetlenül az egzakt, megalapozott tudás tisztelete nőtt az utóbbi időben. Magyarországon, korábban a társadalmi emelkedés útját a tanulás jelentette, és a család ambíciója is a gyerek taníttatása volt. Ma nem feltétlenül van így, hiszen a súlyos megélhetési és egyéb gondok közepette a nagy tömeg gazdasági területen keresi a létfeltételeket, az érvényesülést, a sikert, amit anyagiakban mér.
Hozzá kell tenni, hogy manapság a tudás megszerzésének nem kizárólagos területe az iskola. Megnőtt az ismeretforrások száma, különös tekintettel a különböző médiákra, az internetre. A gyereknek ezt a sok információt, ismeretet kell integrálnia, és az igényes, jól megalapozott integrálás segítése lett az iskola feladata. Megoszlik az igény a társadalom rétegei között. Ma a társadalmi felemelkedésnek nem a tudás az egyetlen útja, éppen ezért a felelősségünk nagyobb. Vigyázzunk, hogy ne zárjuk el senki elől a tudás megszerzésének lehetőségét. Sajnálatos, ha az állam visszalép, ha nem tudja teljesíteni a jóléti állammal szembeni kívánalmakat.
Legalább a munka vállalásához, az állás elnyeréséhez szükséges információk megszerzését mindenki számára lehetővé kell tenni. Hallani az államilag finanszírozott hallgatói helyek számának jelentős csökkentéséről. Én csak abban bízom, hogy ez nem vonatkozik majd a pedagógusképzőkre, ideértve az óvóképzőket is. Egyébiránt azon kevesek közé tartozom, akik helyeslik az úgynevezett tanárképző központok létesítését. A központok jóvoltából, megfelelő anyagi támogatással a tanárképzés sokféle közreműködője gyümölcsözően működhet együtt, foghat össze.
– Annak ellenére mondja, hogy a bolognai rendszerben szerzett tapasztalataikat még nem dolgozták fel?
– Valóban előbb került sor a bolognai rendszerű tanárképzés megkérdőjelezésére, átalakítására, mint az idevágó tapasztalatok egybegyűjtésére, elemzésére, értékelésére. Közérthetőbben: ennek a rendszernek a lényegéről a saját akaratából a pedagóguspályát választó fiatal háromévi alapozó képzés után dönthetett, hogy vállalja-e a mester szakot. És akkor, dönthetett erről, amikor már volt némi fogalma, ismerete, sőt némi tapasztalata is jövendő szakmai területéről. Ezt biztosította a bolognai képzés, ahol biztosította.
– Egy nevelésügyi kongresszuson azt hallottam nemrég, hogy a valóban jól teljesítő iskolában nagyon jól képzett tanárok tanítanak. Olyanok, akik a felsőoktatásba nagyon magas pontszámmal kerültek be. Nálunk mi a helyzet?
– Régebben alacsonyabb pontszámmal is be lehetett jutni a pedagógusképzésbe. Tizennyolc éves korban nem mindenki tudja eldönteni neki való-e ez a pálya. Jelentkezett, mert aránylag könnyen felvették, és diplomához jutott. Mára kitolódott a biológiai és főként a szociális érettség ideje a húszon felüli életkorra, miközben nehezebbé vált e bejutás a pedagógusképzésbe is
– Pszichológiai teszttel ki lehetne szűrni azokat, akik föltehetően nem alkalmasak a pedagóguspályára?
– Súlyos, hosszú ideje latolgatott problémáról van szó. Nem reménytelen vállalkozás az alkalmatlanok kiszűrése, de nagyon felelősségteljes, kemény, tömegesen nem végezhető munka. Egzisztenciát meghatározó öntésről van szó. Kérdéses az is, hogy a pálya mely szakaszán végezzük el a szűrést, és bízzuk-e tesztekre? Én a tesztnél hatékonyabbnak tartom a megfigyelést gyakorlati helyzetben. Egy időben a tanítónak felvételizőkre gyerekcsoportot bíztak, így figyelték meg, hogyan boldogulnak, értenek szót velük, miként viszonyulnak hozzájuk és a gyerekek a fiatalokhoz. Volt, aki ekkor, és magától jött rá arra, hogy ez a pálya nem neki való, noha a felvétel szempontjából nem ez a foglalkozás volt perdöntő.
– Egyesek szerint, ha jó a pszichológiai oktatás a képzőkben, akkor nincs szükség az iskolában pszichológusra. Mások azt mondják, ennek ellenére igenis kell. Mi az igazság?
– Az iskolapszichológusi rendszer meggyőződéses híve vagyok, sőt az iskolában többfajta pszichológiai tudásra van szükség. Még a legfelkészültebb pedagógus se lehet minden részletében tisztában egy másik szakmával. Van olyan nevelési, személyiségi probléma, amit az iskolai pszichológus se tud megoldani az oktatási intézmény keretei között. Ilyen esetben nevelési tanácsadóba küldheti a gyereket. És van olyan eset is, ami megoldható az iskolában, mert a konstruktív beavatkozás fontos részét képezi a tanulócsoport. Ahogyan más területeken (kórház, üzem, gyár, szervezet stb.), így az iskolában is szükség van pszichológusra. Ezt sokan állítják, elismerik, azonban az anyagi gondok egyelőre akadályozzák még a kiépült nevelési tanácsadói és az iskolapszichológusi hálózat működését is.
– Vállalatoknál, nagyobb szervezeteknél azért is alkalmaznak pszichológust, hogy megmondja kire mit érdemes bízni, ki kivel tud a legjobban együttdolgozni stb. A tantestületben lenne helye egy ilyen szakembernek?
– Bizonyosan. Ehhez kedvező feltételeket teremt, hogy a tantestületekben olyan emberek dolgoznak, akik élethivatásuknak tekintik a tanítást, a nevelést, kellően érzékenyek, képzettek egymás erényeinek felismerésére, a közös munka összehangolására. Kivéve, ha egyéb, nem biztos, hogy a szakmájukhoz tartozó, többletfeladatokkal vannak megterhelve.
Novák Gábor
A honlapunkon megjelenő anyagok, cikkek, dokumentumok, képek, rajzok, ábrák, grafikonok, stb. a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény, valamint a Polgári Törvénykönyv alapján szerzői jogi védelem alatt állnak, és azok bármely, engedély nélküli felhasználása tilos.
