Interjú

Fulbright-program Magyarországon

– Mennyire ismert a középiskolai tanárcsere-program a hazai iskolákban?

 

– Örömmel mondhatom, hogy Európában, Anglia és Franciaország után hazánkban a legaktívabbak a pedagógusok ebben a programban. Ez azért is nagyon érdekes, mert sok más országban a csereprogramban résztvevők a saját otthoni fizetésüket  kapják a program alatt is, tehát kevés pénzt igényel a vendéglátó országtól. A magyar ösztöndíjasok helyzete más, azt, hogy egyenrangúan részt tudjanak venni, az amerikai fél anyagi támogatása teszi lehetővé. Ötszörös a túljelentkezés, a jó pályázat is kétszer annyi, mint a helyek száma. Évente 5–8 tanár juthat ki az Egyesült Államok valamely középiskolájába.

 

– Mit jelent az, hogy csereprogram?

 

– Valódi csereprogram, két ember kell hozzá. Meg kell találni azt a partnert, aki ugyanazt a tantárgyat tanítja, és a cserepartner helyét betöltheti az iskolában. Az iskoláknak is nyitottnak kell lenniük, és írásos igazolást is kell mellékelniük arról, hogy szívesen fogadják a feleket, tájékoztatni kell a pedagógusokat a szakmai, tárgyi és pedagógiai feltételekről. Én magam is végiglátogatom itthon az érintett iskolákat, és örülök, mert sok iskola megfelel a feltételrendszernek. Az ország minden pontjáról jelentkeznek tanárok, nem csak Budapestről, a nagyvárosokból, és nem csak az elit iskolákból, volt már ösztöndíjasunk például Kistelekről és Barcsról is.

 

– Milyen hosszú ideig tartózkodnak az Egyesült Államokban a tanárok?

 

– Egyéves a program, és ezalatt az idő alatt valódi integrálódott helyzet alakul ki, egy tanéven át a tantestület tagjai lesznek és érdemi tanári munkát kell, hogy végezzenek. Nagy kihívás ez, nemcsak irigyelni kell őket, hanem becsülni kell ezeknek az embereknek a tudását, bátorságát, hogy vállalják idegen környezetben az oktatást, azt a helyzetet, amit egy idegen kulturális környezet jelent.

 

– Az elmondottak szerint nem csak angol nyelvet oktató tanárok jelentkeznek.

 

– Nem, bár többen vannak, mint az egyéb közismereti tárgyat oktatók. Bármilyen furcsa, angol nyelvtanárokra nagy szükség van kint, nagyrészt bevándorlókat tanítanak, másrészt amerikaiaknak angol nyelvtant és irodalmat, mint itthon a magyar nyelvet és irodalmat.

 

– Milyen nyelvtudás szükséges az amerikai munkához? Talán ez a legkritikusabb pontja annak,hogy jelentkezik-e valaki?

 

– Aki pályázik, behívjuk egy angol nyelvi tesztre. Ez a TOEFL (Test of English as a Foreign Language), amely internet-alapú és mind a négy nyelvi készséget méri: olvasás, hallás utáni szövegértés, beszédkészség és íráskészség. Az, hogy valakinek van-e nyelvvizsgája, mindegy, mert az aktuális nyelvtudást vizsgáljuk. De a nyelvtudás nem az egyetlen kritikus pontja a pályázásnak, kell jó munkaterv is, és csak aki mindenben megfelel, azokat hívjuk be személyes beszélgetésre. Ezek a szűrők azért is fontosak, hogy a jelentkező ne kerüljön munkája során kellemetlen helyzetbe. Azt is megkérdezzük, különböző váratlan iskolai szituációban miként reagálna az illető.

 

– Hogyan történik a cserepartnerek kiválasztása?

 

– A két ország közösen választ. Amerika egészéből vannak jelentkezők a különböző országokba. Persze mi annak örülünk a legjobban, akinek az első vagy második helyen jelölt célországa Magyarország. Az amerikaiak és mi is elküldjük a lehetséges tanárok listáját, pályázati anyagaikat, és az amerikai partner valamint a magyar bizottság munkatársai sokfordulós párbeszéd során alakítják ki elképzelésüket. Jó, hogy Amerikában is nagyon empatikus módon folyik ez a munka, ugyanazokat a szempontokat tartják fontosnak, mint mi.

Miután megszületett az elképzelés, az iskolákhoz elküldjük a jelölt anyagát, és persze ők is beleszólhatnak a döntésbe. Több személyt jelölünk, így van mód változtatásra. Az iskola felveszi a vendégtanárral a kapcsolatot még utazása előtt: egyrészt megbeszélik mit és hogyan kell tanítani, milyen követelmények vannak, pontosan lássák, mit vállalnak, másrészt tudja, hogy neki mit kell hoznia, mivel tudja gazdagítani az iskolát.

 

– Voltak problémás esetek?

 

– Azt nem mondom, hogy nem volt, de olyan még nem fordult elő, hogy el kellett valakit küldenünk vagy haza kellett hívnunk. A beilleszkedés történhet némi zökkenőkkel.

 

– Az ide érkezők kapnak-e valamiféle segítséget?

 

– Törekszünk arra, hogy aki idejön, többet tudjon meg Magyarországról, és Magyarország barátjaként menjen haza. Ennek része, hogy minden hónapban szervezünk számukra kulturális programot. Ezeken a rendezvényeken a Fulbright-program többi ösztöndíjasa is részt vesz, így alkalom nyílik arra is, hogy megosszák egymással tapasztalataikat, segítsék egymás szakmai munkáját. A tanárcsere-programban résztvevőknek orientációs előadást tartunk a befogadó országról, megismertetjük őket az oktatás helyzetével, beszélünk a Nemzeti alaptantervről, az iskolai életről, az ünnepekről. Négy amerikai tanár, akik Magyarországon ismerkedtek össze 2007- ben, máig tartják a kapcsolatot, és minden évben találkoznak valahol az USA-ban. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az összetartozást segítő programok és a pezsgő magyarországi élet miatt irigylik a nálunk tartózkodó ösztöndíjasokat.

 

– A magyar pedagógusok milyen tapasztalatokkal térnek haza, elégedettek-e?

 

– A tanárcsere-program haszna nagyon sokrétű. Egyrészt nagyon sokat megtudnak a pedagógusok az amerikai oktatási rendszerről, az iskolák belső szervezettségéről, a helyi lehetőségekről, az alkalmazott módszerekről, másrészt jelentős mértékben javul a nyelvtudásuk, hisz köztudott, hogy az adott nyelvi környezetben lehet leginkább egy idegen nyelvet elsajátítani. Egy biológiatanár visszatérése után írt egy háromrészes angol nyelvű biológia-tankönyvsorozatot a két tannyelvű iskolák számára. Munkájában ötvözte a magyar és az amerikai biológiatanítás értékeit. Tapasztalata szerint Amerikában naprakészebb a biológia oktatása, a legújabb kutatások irányában nyitott és gyakorlatiasabb. Ez a kiadvány az egyéves kint tartózkodás hosszú távú hatásának jó illusztrációja. Sok esetben ez a program csak kezdete egy folyamatnak. Olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyek aztán évekig megmaradnak, például egy szegedi gimnázium 15 éve küldi ki tanárait, diákjait és fogadja az amerikaiakat.

 

Néhány éve a volt Fulbright-tanároknak tartottunk konferenciát, ahol a tanultak hasznosításáról volt szó, és most dolgozunk egy olyan tanulmányon, amely az itt vendégeskedő és az Egyesült Államokban dolgozó tanárok javaslatait gyűjti össze, arra vonatkozóan, hogy mi válhat javára a magyar közoktatásnak. Főként olyan dolgokra gondoltunk, amelyek nem igényelnek anyagi erőforrásokat. Például Amerikára jellemző a rendkívül bátorító környezet, a tanárok ügyesen motiválják a diákokat, akik több önálló feladatot kapnak, kutatnak, esszét írnak. A tanár–diák viszony sokkal közvetlenebb, a partneri segítőszándék dominál. És persze megjelentetjük a nyelvtanítás módszerét segítő ötleteket is. Nem hiszem, hogy a magyar oktatással olyan nagy baj lenne, de még eredményesebb lehetne, ha a légkör pozitívabb, ha a motiváltság nagyobb lenne. A hazatérő pedagógusok számára ez az egy év életre szóló tapasztalat. Megváltozik a felfogásuk a munkájukról és magabiztosabbak lesznek. Azontúl, hogy ezek az emberek végzik a munkájukat, Magyarország jó hírét is terjesztik.

 

Varga Stella